Útravaló

Látod, eljött ünneplőben
a várva várt fényes nap,
amikor elhagyja fészkét
e búcsúzó kis csapat.

Csendes ma a mesesarok,
s a játékok a polcokon,
szíved hangos ritmusától
mosoly pirul arcodon.

Ha elindulsz fel a hegyre
útravalód ne feledd,
megtöltötte óvónénid

tarisznyád és zsebedet.

Szemed éles, szíved tiszta,
hangod harsány, tested ép,
a harcoktól szép az élet,
gyáváké a gyengeség!

Visszanézve emlékezz
a simogató szavakra,
célba érve szúrd le zászlód
a Neked szánt magasba!

Függőben...

Majd minden úgy lesz, -gondoltam én-,
mint ezelőtt, mikor a sok tarka szó
egymást kergetve tolongott bennem,
melyikük lesz a lélekosztó.
Melyikük fog kicsomagolni, mint ajándékot bont
öreganyó, s az igazság lován melyik tart meg,
míg hírt kongat rólam a harangozó?

Óvatosan, a papírt is óvva simogtam féltve
a kincset, átadtam mind és örömmel raktam
fejem alá a megmaradt nincset.
Most tétován állok, csípőmön kezem,
szemem előtt egy nagy halom semmi,
valaki kisepert belőlem mindent,
üresen kongok, jaj félek bent lenni.
A verandámról virágok tűntek
a semmi be el, kopár a fal,
a színtelenre pókok szaladnak visszaélve
a bizalommal.

Várok az árnyékos, csillogón tükrös,
álarcot viselő veszett világban,
ez nem az enyém, elesek benne,
a borotva élén én bátrabban jártam.
Sebeimet elalvás előtt igék szavával borogatom,
és könnyebben megy -a minden rendben-,
kifelé már ezt mutatom.
De látom a mögöttest, az alult, a fent,
az időmet, amint döbbenten áll,
van hegy, mérleg, tenger és út,
s az életem lóg saját a függőhídján.

Amikor helyettem megírták...

Arany János: Letészem  a lantot

Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, művészi gonddal
Függött a lantos ujjain;
Láng gyúlt a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a múlt panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körül a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorújába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjúsága!

Kétkedőn...

Kétkedőn nézel, s én is így vissza.
A múlt már csak törött karjával integet,
ölelés helyett szóval szórsz magadra
éjjel, mint jólelkű kísértetek.
A szép gondolat csónakja feslett,
benne a csend gyanúsan forog,
az árboc körül leng, s hirtelen tettel
zászlót szaggatva rám vicsorog.
S elém úsznak szűk sikátorban
fénytelen, zord, északi szelek,
az életem bús árnyéka vagyok
csipkedem magam, tán felébredek.
Hol elől evezek vezetve magam,
hol csüggeteg lélekkel lemaradok,
s ha megérkezem, férfiú-részemről
emléknek egy kopjafát faragok.

Meginogtam, mint tapasztott sárfal,
az idő omlasztott lábad elé,
akadálynak, vagy épülni velem?
Nem tudom, nem látok visszafelé.
Sok, árva, csicsergő, jól lakott perctől
boldog volt ez a fészeknyi vályog,
az eresze alól költözve el
szürke hangommal, görnyedve állok,
mint vihar után a törek kalászok.
...aratáskor megértem lassan,
más jön el értem nem akit várok.

Szívem ajtaján aprócska tábla,
ne hívj, ne kopogj, ne szeress,
nem merted igazán szeretni magad sem,
nyáron is tombol itt bent a kemény szél,
te rettegsz a vihartól! A Napba nevess!

Gondolati sík

Írok. Ha írok közlöm, ha visszajeleznek annak örülök, mert nem történt hiába. Ha nem jeleznek vissza az olvasók akkor is tudom, hogy hányan, honnan olvasták el a gondolataimat.
A gondolatolvasás ezen formája az átlagemberek egyik tudománya, igénye, de mindenképpen hasznos időtöltése. 

- Az agy elektromágneses jelenségeit már 100 éve tanulmányozzák a tudósok, de mit sem ér ez számomra, ha nem tudok róla, cáfolták, hogy magát a gondolatot tanulmányozták volna. Mi dönti el, hogy az éppen megtalált agyi jel gondolat vagy nem gondolat?
Calvin szerint a gondolat az érzések és emlékképek kombinációja. Az érzések viszont a gondolat termékei. A gondolat saját maga oka? Van ennek értelme? Elsőre semmi, de másodszorra sok és azt is mondja Calvin, a gondolat olyan mozgás, amely még nem valósult meg. Amelyik mozgás még nem jött létre, az nincs és nem is volt.- 

Kis tudományos kitérőm után meghívlak egy utazásra. Cél, a gondolat síkja. Ki-ki döntse el maga szeret-e ott tartózkodni? Van-e ott élet a gondolat alanyai számára, vagy csak pillanatnyi fellángolás, mint egy gyufalángnyi ellobbanás a jelen. Mi táplálja a gondolatot? Jó, vagy rossz a táptalaj a gondolati síkon? Sok kérdés ötlött fel bennem. Van-e ezekre válasz?
Tudomásom szerint mások számára itt létezem, itt találkoznak velem, még talán beszélgetek is ezen a szinten, mint én is teszem az én gondolatom alanyaival.
Nagy megtiszteltetés tehát számomra, ha elidőzhetek mások gondolatvilágában, de mit sem ér ez számomra, ha nem tudok róla.
Egy valami biztos, a gondolat síkja az érzelmek, tapasztalatok kivetítése ami közben, gondolatban lehet manipulatív tevékenységet is végezni, mely által megragadhatom, de meg nem tarthatom gondolatom tárgyait, alanyait.
A gondolati mozgás tulajdonképpen játék az alannyal, ami lehet többféle, alacsoy vagy magasabb szintre emelt kitalált elmeszülemény, lehet egészen betegessé, visszatérővé váló sorozatos agyi reakció, de nem lehet a valóság síkjára emelni a gondolatot megszült ember akarata nélkül.
A gondolati síkot minden ember maga népesíti be kitalált figuráival, saját világot alkot ott, ahol a főszerepeket maga osztja szét és kedve szerint változtathat, néha morbid formában is tulajdonságokat, eseményeket.
Ha tehát azt mondom:- Gondoltam rád, - és mivel kimondtam közösen kerültünk a gondolat síkjára. Nem tartottam meg magamnak a gondolatomat, ellenkezőleg, elvittem magammal gondolatom alanyát, mert tudom, hogy számára fontos ez a közlés.
Sok esetben a gondolok rád csak elcsépelt frázisként van jelen az emberi kommunikációban, mert ennyiből áll. Gondolok rád. Mit? Miért?
Az egészséges gondolatok nagy részéből tervek lesznek. A tervek aztán megvalósulni vágynak.
Ha a terv megreked a gondolat síkján az talán, mint fantáziatermék a gondolkodónak jó, a gondolatban megjelenő alanynak kevésbé, persze itt egy kellemes gondolatról beszélek, amit szívesen vállalna a gondolat alanya is.
Nem jó, mert egyrészt nem is tud róla, hiszen nincs beavatva, másrészt, ha beavatásra kerül a sor, kellemetlen feszültséget hoz magával, mert felfokozza az elérhetetlent, kínozza a vágyat, hiszen ő ebben a gondolatszüleményben teljesen tehetetlen.
Befolyásolni a mások gondolatait képtelenség, de lehetne talán megkímélni a gondolataink szereplőit a tudattól, hogy a mások fejében ott kószálunk.
Működik egy egyszerű cselekvés, mellyel ki lehet zárni a nem kívánt dolgokat. Ez a puszta akarat. Nem akarni, ha fáj a rágondolás, nem akarni, ha úgyis lehetetlen.
Akarni csak azt szabad, amitől a gondolatvilágon kívül is gazdagodunk élménnyel, tudással. Ami ettől eltér az maradjon ott a gondolat síkján, ne tudjon róla más csak a gondolat szülője.

A bátorság tudatában

Igen. Döntöttem.
Nem volt túl nehéz. Nehezebb lett volna, ha választanom kell, de így csak igent mondtam a lehetetlenségre, amibe megtapadva ringattam magam akár a virágaikhoz ragaszkodó szédült méhek, nem gondolva arra, hogy  egyszer elfogy a virágpor. Igen, majd csak a por marad, aztán sár, amin át kell gázolnom egyedül, és bénán elügyetlenkedtem. Mintha fordítva ültem volna fel a lovamra. Az egyetlen dolog aminek örülhetek, hogy nem dobott le a hátáról, cserébe viszont visszafelé vitt rendesen.
Ami tehát a döntést megelőzte az bizony nehéz volt és sok-sok időbe tellett. Ez az időszak az össze-vissza csellengő bátorságom begyűjtése volt. Hogy mikor tűnt el nem tudom, tény, hogy nem is kerestem, mert eddig valahogy nem volt rá szükségem.
De magamra maradtam és hiányozni kezdett.
Aztán megtaláltam, majd bátran szembefordultam önmagammal, megmutattam mi az ostobaságom, és mielőtt végleg a feledés homokjába csordogálna életem patakja szembesültem a magam köré partként emelt hiábavalóságokkal.
Összeírtam mit láttam, és rájöttem az ostobaság ellen nincs orvosság, a vakság orvoslására kevés a szemüveg.
Már tudom milyen az elvakított szempár kiégett ürege, már belátok a reflektorok világa mögé. Már azt is tudom, hogy felfelé csak mások bukhatnak én nem, és azt is megtudtam, hogy az aránytalanság torz és nem tetsző a szemnek.
Megtudtam, hogy a szavakat nem szabad kiforgatni, mert értelmét veszti az ártalmatlan gondolat, ami miatt megszülettek, és az igazság pedig valóban fáj, de gyógyítható más igazságokkal.
Hazudni lehet elhallgatással, vétkezni lehet a restséggel. Az önámítással ártunk és
micsoda lelki sivárság, ha magunk ellen fordulunk főleg ínséges időkben! Elhisszük, hogy csak a cukrozott szirup oltja a szomjat. Közben megragad a vágy, megkötözötté tesz az örökös sóvárgás, és csalódunk, ha olykor ízetlenné válik az élet. Hiánytünetek együttese rombolja le bennünk a jövőt azt duruzsolva, hogy nincs értelme...
A holnapok észrevétlenül alakulnak mává, tegnappá és már úgy tűnik nincs miért elindulni.
Közben újabb akadály jön, ami miatt megint dönteni kell.
Mégpedig ledönteni vagy eldönteni, magunkért. Ehhez kellett a bátorság!

Nyílt levél

Kedves Május!

Fel a fejjel! Végül is nem olyan rossz eredmény ötödikként a középmezőnybe kerülni, bár igazából nem verseny, csak versengés zajlik köztetek, hónapok között.
Az emberek úgyis más és más okból választanak kedvencet maguknak, amikor felsorakoztok ki-ki saját értékeit mutogatva, én meg úgyis elfogult vagyok, és kész.
Nem is merném rátok fogni, hogy magamutogatók vagytok, sőt inkább mondanám azt, hogy mindig alkalmazkodtok a körülményekhez.
A befolyásoló tényezőket sem tévesztitek szem elől, így tehát, ha rólatok ejtek szót, inkább elejtem ezt a kedves megjegyzést. Szépek és szerények vagytok!
Vonatkozik ez a szerénység rád is, kedves Május! Ebben az évben kicsit elvetetted a visszafogottság sulykát a szerénység terén. Mintha  szokatlanul intenzíven diétáztál volna és emiatt most nemcsak soványabbnak látnálak, de erőd is lankad figyelmeddel együtt. De nincs még véged, bár tudom, te, nem ígértél semmit, csak magadat adod most is.
Úgy emlékszem tavaly is fogyóban voltál, mint a Hold szokott, de mostanra sajnos egészen aggasztó lett az állapotod számomra, ezért bátorkodom szólni.
Ha orvos lennék receptre írnám fel a lehetőséget, mint életmentő gyógyszert, de nem vagyok orvos. Én csak a lelkedre tudnék beszélni, ha hallgatnál rám. Még a kézrátétel sem így jöhet szóba, csak sejtem, hogy ettől szemmel láthatóan élénkebb lennél.
Nem, nem, nem meghizlalni szeretnélek, csak az egészséged szeretném visszakérni az időtől még időben, mert  sokáig élt a remény bennem, hogy sikerül közös erővel újjáteremteni a megfagyott lehetőségeket.

Tudod, olyanok ők, mint a telelő növények, ha már egyszer megfogantak még a hideg sem árthat nekik, csakis az emberi hanyagság az, ami csírájában képes megölni.
Nem felejtettem el, hogy te, nem ígértél semmit, csak magadat adtad, mint most is, kedves Május!
Szorítok neked, és kívánom, hogy mellényed összes gombja fényesen ragyogjon, mint egykor!
Kívánom, hogy a tavaszi fáradtság ne töltse nálad beteges idejét, inkább a színek játszanak kertedben vetélkedőt, a békák adjanak esti hangversenyeket és a tücskök is nálad készüljenek nyári turnéjukra.
Teljesüljön a szaporodjatok, sokasodjatok sorsteremtő, bőséget nyújtó ígéret!
Legyen a zsongás igazi zsongás, teljen meg a tarsolyod vidámsággal!
Adj időt a csendnek is, amikor feltöltődsz energiával, mert szükség van rád.
Isten hozott Május! Szedd össze magad! 

Didergő

Nem tudom mi ez,
valami édes, kínzó,
romlott, de akarom.
Pedig árt,
szemembe könny fut.
Előled szememet takarom.
Elárul, hűtelen mást csinál,
én kacagnék ő meg pityereg,
Semmi életünk langymelegében
bennem a május didereg.

Vigasztalanul

Túl az óperenciás álmokon,
az üveghegy csúcsától délre,
teremtettél egy világot
izgatottan és félve.
Lettél ott szerelmes szívbilincs,
kereszted mellé verve le tanyát,
gyermekágy felett virradón
lettél egy magvető asszony, mint anyád.
És szeretted a gyermekeid,
apró lábaik nyomát,
nedves kicsi kezeikkel tapogatták a ruhád.
Rájuk is varrtál, s míg el nem hordják
marad egyedi viselet, olyan, mint néhai
cifra ködmön.
- Szorít a lélek, ha oktalan viseled!
Sok idő telt, de visszanézve
szinte semmi sem volt az élet,
a küzdelem szúrós virágait, Te is
csupasz kezeddel tépted.
Látta ezt Isten, áldást adott,
s hogy másokért nem szűnt a robotod,
angyalát küldte és fájdalmamra
egy nap magához hivatott.
Derék szolgákat keres az Úr,
így lettél égfestő inas,
a felhők közt laksz ártatlanul,
csak ne ért volna oly váratlanul!
...várom, hogy jöjjön Tőled a vigasz.