Búcsú

2016 !

Most olyan vagyok, mint börtönőr a halálsoron. Egy napod van hátra, mondogatom magamban, és nem kárörvendésből, de szeretnék szabadulni tőled. Lehettél volna jobb is!
Távolról szemléllek, és nem állok szóba veled. Azon viszont elgondolkodtam vajon mi lenne utolsó óhajod?
Még jobban kínozni vágynál, vagy jóvá tenni szeretnéd hibáidat?
Visszaadnád talán lopott dolgaimat, vagy lehet engem is elvinnél? Van hatalmad erre is, arra is. Még egy nap.
Gyakran megloptál, ezt nem tagadhatod el, jóformán semmim nem maradt míg veled voltam. De mégis, a fájdalmak. Azokat viszem is tovább, hogy emlékezzem rád. De eltemetlek.
Gyöngülsz már, érzed, hogy szorít az idő. Olyan nagyon senki nem törődik veled, csak az utódodat várják és ez szánalmat ébreszt bennem, de ez nem változtat a tényen, hogy meg kell halnod, lassan lejár az időd, és az új születni készül.
Így van ez! Elmúlunk átadva helyünket, aztán vagy jobb lesz a következő, vagy még ilyen sem.


Gondolkodtam. Felmentelek. Én vagyok a bűnös. Hűtlen voltam hozzád, jobban is megbecsülhettelek volna, és megköszönöm, hogy nem voltál hozzám kegyetlenebb. Isten veled!

Verkli

...és nem zökkent ki semmi sem
nincs az a síp, nincs az a pálya,
egyhangú merev létem szabálya
némának lenni egy verkliben...

Kopott szalag fut körbe-körbe,
hiába érik el könnyű szelek,
nem zümmög tovább.
(mint légy a sörben)
kicserélése elérkezett.

Ha lenne valami borzongató,
valami üde, kellemes,
valami másabb a megszokottól,
megpengethetnék a kis szegek.

Így csak forog üresen, unalmasan,
szeretne bár egy új dallamot,
belepte rozsda, lejárt lemezzel,
kintornás nélkül elhagyatott.

Nem ilyen csendre vágytam

Békém óvtam száz dologgal,
korán keltem el ne vétsem,
el ne tűnjön az álmommal,
hirtelen sárga napkeltében.

Terveztem nyugalom-glóriát,
hittem megérdemeltem,
de nem látta azt senki már,
mikor fejem fölé emeltem.

Elbújtam néma szavak mögé,
mintha e csendben békém lenne,
de ez a csend a lelkemet
nem gyógyította. Felsebezte.

Azt hittem állok, de sodor az ár,
felkap a szél, mint fűmagot,
valahol letesz egy bokor alá,
vagy kicsírázom, vagy meghalok.

Süketen, némán nő a fű,
talpad alatt sem lenne zaja.
hozzád érnék, s ez oly gyönyörű!
De méhében tart a csend maga.

Isten tudja...

Fehér mezőn fekete sorok, egyenes, erős kéz hagyott nyomot,
konok a sors, ő húzza, vonja, ember megy ott, míg tart a szufla,
ki látja, ki nézi milyen e munka? Senki, csak Isten, ő mindezt tudja.
Miféle kegyetlen, mély szántás vonul e papíron! Soraid sötét árkai fájnak
a papírnak is, mely elhozta ide, hogy eső helyett könny oldja sárnak.
Sziréna-éles hangon reped szilánkjaira, ami maradt, egymáson nyugvó
emlékek hullnak, de  összeállnak, mint kővárfalak.
Egy töredék sem tűnt el belőlük, áll a vár, csak rejti egy erdő,
mi köré nőtt egyszer, s csendesen, ráborul néha fekete felhő.
Olykor tiszta fehér az ég, madárnak csattog fenn a szárnya, s magában 

motyog a várban élő, magányosan bolyongó vén nő: - A madárkák lám 

mind nyugatra szállnak.- Szemében csillogó könny az ékkő.

Kívánja,vinnék csak el oda, hol nem szánt ily mélyen a szó vasa,
hol puha, illatos tintába mártja tollhegyét szegény, deres Tatjána...
Másoknak szaval csak fényt az ég?
Nem ír már szerelmes sorokat, sem vádlókat, s nem oszt ki lapokat.
Mindenét asztalfiókba zárja, míg folytatni tudja Anyegint várva.

(Bent eldőlt az üveg és pohár vitája. Megcsalva, vagy megcsalatva.
aki ürül, az a vesztes, de esélyadás egy létkezdethez.)

Ha ti nem lennétek

Elé járulnak, mint hálás alattvalók,
csókokkal, virággal, s míg bomlanak a szók
szemeik csillognak, Isten is jelen van,
nem érezhet senki nála boldogabban.

Koronázás folyik, zengnek a madarak,
hajladoznak a fák zöldellő súly alatt,
vörös szőnyege tulipán szirmai,
egekbe röpülnek áldások szavai.

Egy napra az anya királynőként áll itt,
felemeltetik, míg csillaggá nem válik,
erőtlen lesz ettől, könny csillan meg szemein,
s pihen tekintete csodás gyermekein.

- Köszönöm, - s könnyekkel öntözi szavait,
sóhajtva öleli drága apródjait,
- Ha ti nem lennétek, csak egy asszony lennék,
koronát fejemre senkitől sem kapnék.

Vége lesz tán...

Vége lesz tán ennek a télnek,
szívemre vastag bilincset rakott,
bezárva szorít, s az igék félnek
csapongva szállni, gyengék
akár pillangó szárnyak,
bábjához túlságost hozzászokott.
Csak jégvirág nyújt olvadó otthont,
kihűlt virág, acél merev,
korai még szél hátán várva
illatok csendjéből tarkává válni.
Goromba tél ez, szürkén hideg.

Vége lesz tán ennek a télnek,
s páncélos szívem szárnyra kap,
valami jóért fogok még élni,
s olvadásom, ha könnyet nedvez
kezem e vízből is tüzet fakaszt,
reményt kérve bús emberekre.
Bontogassunk még sok édes tavaszt...

Mint az árnyék...

Mint az árnyék rád tapadtam,
követtelek hajthatatlan,
nap sütött ránk, véled léptem,
senkivel én nem cseréltem.

Elbújt a nap, nem visz senki,
fény nélkül az árnyék semmi,
vagyok, holott nem vagyok,
elmúltam mielőtt meghalok.

Újév reggelén

Istenem, Te látod könnyeim,
imák azok, csendes imák,
szívemből felbuggyanók,
öntöznek bennem egy melódiát,
gyenge lelkem mélyén nyíló
zene a csend, átölel,
szememre rak kis takarót,
ne láthassam a cél közel.

S visz, hol nem volt ingatag
az indulás, az érkezés,
hosszú tisztású éjszakán
megtermett a pihenés,
a kínokat nem ismertem,
most pirosra festik a reggeleket,
mégis kérlek, Istenem,
készíts még nekem ily éveket!