Feloldva

Az álom ritkán tisztel meg éjjel
másoknak fest nyugtató képet,
ma eljött és hozott
nekem is rólad egy képzeletből
kimert emléket.
Minden más volt,
a házunk, az utca,
elvittél tán hová elköltöztél...?
de a gyermekeink
és te elevenebben
látszottál minden elevennél.
A hangod és
a mozdulatod,
az indulat is, hogy féltesz,
utánam jöttél és csókod feloldott
a feszültségből,
és ettől oly szép lett.


Utolsó mondatod ébredésem óta
itt kering, akár egy fehér galamb,
azt mondta valaki álmomban neked:
- eredj, és vigyázd a múltadat...

ÁKOS - A LEPKEGYŰJTŐ (2007) (Kaszás Attila emlékére)

Szemrebbenés nélkül

Sem lánc, sem kötél ne kössön tovább,
szakíts és mondd: szabad vagyok,
ami rombol és bent a szívedig fáj
ne zabolázza akaratod.
Menekülj onnan,
ne nézz hátra,
emlék legyen, ha volt benne szép is,
csak ma van és holnap,
halott a múlt.
Kapaszkodnál a karjába mégis?

Mi eltört az csorba,
ha üveg, szilánkos,
elavult lisztből
dohos a lángos,
álcáz a múlt, hogy átsegít
kezedet fogva,
lehúz és nyomva
észrevétlenül kiterít.

Csak szomorú szíveket ne látnék,
ne hallanám meg a sóhajok koccanását,
a lelkek csörömpölését, ahogy összetörnek
a viharokban,
mert csupán résnyire tárták.
Átjárhatna rajta,
aki szeret,
de nem volt elég, erőszakkal akarták kitárni
nem értvén,
hogy a lélek viszonzó melegétől fog az megnyílni...

Most látom...

Most látom mennyi szín vesz körül,
a rám festett fekete alig látszik,
talán a szíved is megkönyörül,
s ezután tarka pompában játszik,
de nem velem...
e színek túl szépek,
nem engedem elrontani,
talán egy másik dimenzióban
haszonra tudom fordítani.

A kékekből sűrű felhőt festek,
a szomorúságot mögé zárom,
sárgákkal a reményeket
varázsolok, hogy betegágyon
hervadók fölött felragyogjon,
akár a Hold az éjszakákon.

Piros lesz minden szerelem,
zöld a nyugalom rétje,
barna a hit, jó meleg,
akár a föld, ha terem a méhe.

Narancsszínnel a kerteket,
utakat mázolom sorban,
találjon haza ki elveszett,
szeretteinek mondhassa, jól van.

Hímesek lesznek az álmok is,
mosolyog bennük sok fehér virág,
nem lesz ott semmi fekete,
azt itt őrzi, az árnyékvilág.

Pirulásban

Ha mégoly tiszta,
édes a szavad,
akár frissen pergetett méz,
nem ízlelem meg,
nem kenem kenyérre,
felveszem ezüst késemnek hegyére,
víz alá tartom,
lemosom,
szavaid nem eszem,
nem iszom.
Mint táplálék illó,
nem több, mint illem,
s útmutatóm lám tévútra billen,
majd okolom magam:
- hisz köszönöm, mígnem
pirulok akár rúzsfolt az ingen.
Nem marad csak a sokk.
Koldusnak illat.
Másoknak jó falatok.

Letagadom...

Letagadom, nem fáj semmi,
csak a gonosz súgja folyton,
fülemre pántot fogok tenni
e hang belé ne folyjon.
Hiszen minden helyén van,
tömören telt az élet,
hajnalban az éj elszakad,
az éj meg akkor ér véget.
Közben ott a dologidő,
sürgést követi móka,
egyik lent a másik fölül,
s ez így rendben is volna,
csak az agyam nem könyörül,
minden jelet kiköszörül.
Bár néha kikapcsolna...!

Április

Most mondhatod:
mint a halott
csendesen hideg
és merev vagyok,
de rajtam nem fog
kripta-fagy,
ahogy a fa
a fényre kap,
bennem úgy
sarjad a régi mag,
zöld a tavasz
nálam is,
rám kacag még tán
Április.