Illatok

Mint a gyermek hamvas, rózsa arca,
tiszta lelkű minden pillanat,
üde akár a harmatos reggel,
amikor két kéz egymásba tapad.
Ahogy a cukor olvad a tejjel.
édes és nyugodt érintések járnak,
tapintásukat csodálja a bőr,
óvja a férfi a nő illatát,
a férfi illatát megőrzi a nő.

Anyámhoz

Gyűrött, kék lepedő fenn az ég, aranyos mintáját belepte a por,
ami vastagon száll fel minden nap lelkemből.
Fáj, ha arra a sáros útra gondolok ami elvitt mellőlem. Huszonegy éve.
Az eső verte fel szívemre azt a fekete port, azon a keserű napon.
Esett, esett. Már elköszönni készült a haldokló augusztus, de
összeszedve minden erejét, eres lábain elvitt magával könyörtelenül
még az ártatlan időt is megtagadva tőlünk, amiben együtt lehettünk.
Egy utolsó mosolyt sem hagyhattál rám, nem csoda hát, ha még
mindig magamon viselem szomorú szemednek csendességét.
Csak a szelíd, megfásult, tehetetlen, szürke belenyugvást rakhattam el zsebre.
Ezt is tőled tanultam, mint mindent, amit anya adhat át észrevétlenül tanulatlan gyermekének.
Viszlek ma is tovább magamban, mint nyakláncra fűzött fénylő medált,
mint drága ritkaságot, mint egy színes tetoválást, mint édes,
itt maradt kézcsókjaimat, mint barna jegyeidet a testemen,
mint nem szűnő sós könnyeimet.
Észreveszlek árulkodó kézlejtéseimben, elszólásaimban, az arcomra ült árkokon,
és mert örök emlékezetemben virulsz ma is, ahol mindig ragyogón szép vagy.
Nem halványulsz. Láttalak álmomban és végre beszéltél hozzám.
Hívtál közelebb, melegedjem meg kályhádnál. Ezt kínáltad mindig.
Jó anyameleget készítettél, tömjént raktál a tűzre, hogy illatozó füsttel rajzolj körém
burkot és őrzöl vele rendületlen elszántsággal ma is.
Tudom nem elhagytál, csak még pihensz. Hosszú volt az út.

Megérte-e?

Este, ha leszáll a sűrű éj
visszaszalad a gondolat
rövid útján és megpihen,
mint vándorok a fák alatt
megérte-e, vagy hiába volt
sok harc, sok füstös mély pokol
ajtaját nyitogatni, mert nem akadt
bélelt szép akol.

Megérte-e a köldökzsinórt
elvágva szülni gyermeket,
leányt, fiút ha kezükbe
kenyeret adni nem lehet,
ha fáradt karomban nincs erő
tovább vinni a sorsukat,
s titkolom, hogy fájdalmat
hoz nekem minden pirkadat.

Megérte-e az áldozat
sok éves tűrés, szenvedés,
ha rám rogyott a szürkület
és nincs benne megkönnyülés,
lótás-futás, küzdelem
keresztezi az utamat,
és menni kell, mert terhemet
lerakni még nem szabad.

Megérte-e? - kérdezem
magamtól, mert társtalan
vagyok és igám összetör,
a kiszabott sors gátlástalan,
nehéz, de forog a lendkerék
kattog az óra míg meg nem áll,
megérte, igen a küzdelem,
és küzdök, míg nem jön a halál.

Áthangolva

Kár, kár. A szél viszi dalom,
rigó voltam. A torkomon olló.
Madarak között mi most lehetek
száraz ágra ült, fekete holló.
Dalolok mégis, kár, ha nem,
dalomban sok a hiába már,
kár, kár rekedt a hangom,
keserves, mint az aszályos nyár.
Lelkemre gyászruhát
te magad szőttél, csak nézted
hogy hullanak színeim szerte,
s ellep a rút, fekete kín,
fénylő hangomat ollód átszelte.
Tollam és énekem egyszerre fogyott,
csupasz a test, csupasz a táj,
fa hegyén ülök, dalom is szegény,
vidám fütty helyett, unalmas: kár.
Kár a madárnak elcsipdelt morzsa,
hozzászokik és mindig azt kér,
dohos darától, elázott magtól
ízesebb mindig a fehér kenyér.
Hollód hangját nem viszi drót,
kár, kár csak a szél hordja,
alakját nem írja körül műhold,
csak tinta kék egünk sárgálló Holdja.

Mint az őz

Ahogy szememről lehullt a hályog
látni kezdtem
és sokkal rosszabb,
sötét vett körül és áruló csönd,
a jelzőtüzek mind kialudtak.

Ami ringatott, az rázott fel,
s riadtan futnék, mint az őz
barnítanám foltjaim,
hasamra esve védjen a föld.

Elnyúlok rajta mint egy halom,
gyógyíts szerelmes irgalom,
ellöktek, kötözd be sebem,
lapulok kiégve, szárazon.

Vérem kiált, hangja gyenge,
varjak serege károg,
fekete a keserű ég,
fényt sehol sem látok.

Hasamra esve véd a föld
és elnyeli vérem, szeret,
fekszem, mint akit megbűvölt,
míg maga alá nem temet.

Édes nyár

Édes a nyár, ha visszagondolok
milyen a csend ott messze,
hol a hegyek jól eltakarnak
csak eső csöpög üres ereszre.
Megszűnt a futás, hajsza egy szóért,
az üresség telje erővel hatott,
fentről a fellegek sűrűje mögül
szabadság nevetett szemembe nagyot.
Álltak a fák, mint néma őrök
vigyázva álmot, lábnyomokat
hagytam emlékül levélmezőkön
feledve zaklatott tegnapokat.

Kihunyt csillagok

Hajnalonta friss madárdal repül
hasítani a fekete eget,
harmat csillog magára hagyottan
megnedvesítve a kiszáradt leget.
Nap tüzétől repednek a felhők
kék palástról gőzöl a meleg,
asszonyt látok málhával rakottan
társ híján maga, magával cseveg.

Kit anya szült mind cipel valamit,
se jobbra, se balra nincs csak egyenest,
dalolva, nyögve bele a világba
magának vet, arat kenyeret.
Karja régen öleléshez szokott
finom volt meleg. Az élet harács,
sok szilaj munkáért izmokat kapott,
kemény kenyér mi, volt fonott kalács.

Sors ez, kényszerű, szabad élet,
elcserélné tán teltebbre, jobbra?
Kinek mi jut azt elvenni szépen
útravalóul a leghosszabb útra!
Sem közel sem távol nem ragyog csillag
mi jósolna mást, szeme hiába les,
kutat a nő lelke mély kútjában
sehol egy béka, ki királya lesz.

Gyáva bogarak futnak előle,
tagadás hálóját fonják a pókok,
a nincsek, a nemek sűrűre szőve
behálózzák, mint régen a csókok.
Mire felnéz már sűrű a lég,
jönnek a napok, mint komor papok,
palástjukon dísz olcsó csalódás,
s temetni kezdik a holnapot.

Ragyogás

Szintetikus tisztítószerek,
hypó, ultra és némi ecet,
sav, zsíroldó, kis nyafogás,
felkenni, mosni és ragyogás.

Mi van, ha lelkünk tükre szennyes,
mosni az idő keze gennyes,
múltunk piszkot halmozva fizet,
s átváltoztatja a rózsavizet.

Mély levegő, sok prédikáció,

befelé út, sokk, stáció,
a szemét alól gondolat riad,
ébredni kell, amíg át nem itat.

(Égetve selejt, szilánkos álmot,
bedobozolva sok ócskaságot,
vacakká vált emlékeket,
fájdalmat, bút, kellékeket.)

Poros szőnyegünk kidobálva,
másik világ hív bolondbálba,
csend-szövőszékünk ott újra dalol,
velünk már sorsunk hiába dacol.

Parole

Hogy vagy, lelkem? Most kicsit jobb,
hogy elzavartad zsarnokod?
- Nem áll előttem, mint egy tömb,
csak állomás volt, semmi több,
egy köztes hely, s tán elköszön,
ha kezét magamtól ellököm.

Kirohanás

Szerettél-e nem tudom,
arcod rezzenéstelen.
Szép ruhádon folt leszek,
makacs, mint egy intelem.
Gyűlölnél bár, ezt akarom,
csak végre valamit érezz,
száguldj át a szívemen,
lassú közönyöd mérgez!

Sok kóbor gondolat kering,
sok ábránd rogyik térdre,
sóhaj száll kéken az egekig
a felhők sűrűjébe.
A keleti szél tán elviszi
s fejed felett összegyűl,
fekete eső koppan rád:
miattad vagyok egyedül.

Vad riad bennem, lába remeg,
futna vissza, ha tudna
s elbújna a világ elől,
de merev, akár a hulla.
Fázik nyáron is, lelkében
alszik a tűz. Eltapostad.
Zokog a Nap felkeltében,
ő látta mikor meggyújtottad.

Hallgat az idő, nyelve béna,
hiába kongott vészharang,
mélyen aludtál valahol
hatalmas lombú fák alatt.
Lassan vittek el lábaid
de minden lépésed nyomot hagyott
mögüled a lehajló fű,
ha utánad értem arcul csapott.

Feladtam a követésed,
csalódásaim kiraboltak,
s már nem volt mit megtartanom
üresen kopogott minden holnap.
Te mentél vitted sorsodat,
szívedben másnak kellett hely,
filléres földi örömök
csaltak a lelkiektől el.

Füledbe döngicsélt egy isten
csörgése szebb lett minden szónál,
e versenyben esélyem sincsen
álltam az első buktatónál.
Hagytam győzni, erőm kicsiny,
mint harmatban remegő pókfonál,
sarokban állva néztem el,
ahogy a szíved átkomponál.

S lettem egy emlék, szürkeség
mit cipeltél magadban éveken,
megfutamodva hagytad még
egyensúlyozzak késeken.
Billegett, szédült e sötét mély,
az éjszakák vontak rá lepelt
fülembe jajgatott a kín,
hajnalom így szülte a reggelt.

Elmúlt ez is és mire kelek
már megszületnek a reggelek,
színes ruhába öltöztetem
és mindet megkülönböztetem.
Egyik friss, a másik lassú
volt közöttük beteg is,
osztoznom, ha kell majd rajtuk
eltelhetnek még hetek is.

Vérszegény vágyaim elmosódtak
a tükrön, mely rám tekint,
mindened lám nem lehettem
csak póttag, és kezed ma rám legyint.
Gyenge vagy, félsz mint kisgyerek
ha ismeretlenbe téved,
sablonok visznek utadon.
Csak erre van szükséged.

Szalmaláng

Megyek, mint vak remeték,
magánygödörbe fordulok,

szemem világát elvették
szürke bánatfarkasok.

Gödör mélyén kifent kasza,
éhen fénylik kékes éle,
béna ajkam dalra fakad
látókkal szemet cserélve.

Lesz jövendő? Áll a jelen
megragasztja cipőm talpát,
múltam súlyát felőrölve
elégetem, mint a szalmát.

Csak még egy esély jönne felém
tele markát felém tolva,
örömömben üvöltenék
a gödröket átugorva.