Árnyék a fény fölött

Kinőttem egy szűk világot,
édes, virágos gyermekkorom,
s egy tágasabbra vágytam,
növekedtem, mint füves pusztán
szélhordta homokból hegyorom.
Mohón szabadságot vártam,
hittem felnőttnek lenni jó,
s e szakadék főlé bizton állva
ringatóztam, mint hintaló.
Elfeledtem, nincs is szárnyam,
ha rám nőne úgyis letörne még
földhöz ragaszt emberi létem.
Ne repüljön ki zuhanni fél.
Szállani mindig felfelé érdem
kísérő, bújtató felleg kékben,
lefelé csak nézni jó,
az emberek lent apró hangyák
módjára mérik útjuk hosszát
e zöld labdányi földgolyón.

Ha fent lennék, s mert szárnyam csökött
senki a földről nem keresne,
nem gyűlölne, nem szeretne,
lennék, mint árnyék a fény fölött.
Vénülésem is megrekedne,
élnék tejfehér levegőn,
az nyugtatná fájó testem,
mint lázast a vizes lepedő.

Az ajtót

Ajtót, én a szolga
sokaknak nyitottam,
nyikorgott a zár,
éjjel olajoztam,
kitárt ajtóm mögött
mint kőszobor várok
sasokra, verébre,
hozzám érjen szárnyuk.

Van, hogy meglepnek,
van, hogy elkerülnek,
hullik morzsa, kása
másoktól temérdek.
Nincs felettem ernyő,
az én étkem ázik,
olyan, mint a méreg,
keserűvé válik.

Megromlott eledel
megfekszi a gyomrot,
terheli a lelket
okozva sok gondot,
orvosságot rája
nincs módomban adni,
egyetlen írja,
el kell engem hagyni.

Pedig mikor szálltak
madaraim erre,
a harangvirágnak
muzsikált a kelyhe.
Az ablak előtt álló
nyírfák duruzsoltak,
szél jósolta vélük
virágzik a holnap.

Szóltam a suhogó
hulló leveleknek,
terítsünk szőnyeget
vándor idegennek.
Az idő elkopott,
elvásott a szőnyeg,
előlem a napok
szürkén menekülnek.

Étellel nem tudok
senkit megkínálni,
emlék-italom is
éppen egy pohárnyi.
Bódítom fejem,
kortyonként megiszom,
íze keserűjén
ugrál a szemizom.

Ajtómat hiába
tárom ki sarokra,
ki lenne kíváncsi
árva sóhajokra,
szomját, éhét nálam
ne enyhítse senki,
még tükröm is görbe,
a vakság körül lengi.

Szublimáció

Álmom folyosóján kialudt a lámpa,
nedveznek festetlen kivakolt falak,
cseppjeik lefolynak sötét magányba
kezem ügyébe gyújtóm akad.
A falra vésem körömmel karcolva
itt jártam, s a látástól féltem,
álmaim közt tárgyak, és marcona
idegen emberek szívták a vérem.
Könyörgő szavakkal küzdöttem éppen
mikor botlottam nagy szemű láncba,
hátráltam vissza óriási térben
törve a körém felemelt sáncba.
Kitépni magam bíztam a vétlen
szemlélők közül egy csodáló segít
s átemel majd őrültségében,
de levegővé közömbösít.

Reggelek

Sebes ráncot viselők kelnek
kócos hajjal hajnalonta,
gyűrött ruhában lábra kelnek
övük derékban megszorítva.
Sáros, dagonya napok delén
terekre járnak s csoszogásuk
a mímelt rendet felborítja,
légbe száll a zokogásuk.
Kecses házak égre nyúlnak
és szagos kémények alatt,
a bent lakók morgolódnak,
s a redőny csínjában leszalad.
Termő szavak igába fogva
a szomszédos pitvaron,
némaságról hajladoznak
a fák egy másik udvaron.
Csüggő vándor jár ott ahol
bokrok összekapaszkodva
tombolnak a szelek nyergén
susogásukkal kakaskodva.
Nem hívják be vendégnek
a senki fia idegent,
ablakokat vakítnak el
gyalult zsalugáterek.
Rejtegetik lakóikat, mint
ereklyét a sötét kripta,
magának él bent az ember
osztani a marka ritka,
fekszik és kél kincsesládán,
amíg ráhűl a kalitka.

Rapszódia

Percenként formál,
forgat az idő,
ha várok lassan, tétován halad,
lusta órákon kattogást színlel,
de áll, s a mutató helyben marad.
De szalad velem, ha félek,
vágtat, s félelmem mélyére lök,
olyan leszek, mint remegő kölök
ki bukott, és homlokán ég a bélyeg.
Rövidke, ha örömködöm,
pillanat része az egésznek,
gyorsan ugrik át küszöbömön
s amire ízére feleszmélek,
távolról int, míg utána nézek.
Gyászomba szívósan ragasztott meg,
nem és nem akart múlni,
szempilla rezdülésnyire sem
szűnt meg véremet dúlni.
Milyen jó annak, aki szeret
s akit időben viszontszeretnek,
nekik oly mindegy, halad vagy áll,
egymásban élve, egymásból nézve,
percekről írott rapszódiát
nem hallgatnak, sőt
észre sem vesznek.

Ember vagyok...

Ember vagyok,
érzékeny anyag
és megtörettem
emberek által,
kiégtem,
mint kemence lángban
kiég a formás, míves agyag.

Senkihez vissza nem sírom magam,
kezdem már szeretni magányomat,
a feledés kő, kemény kavics,
útjaimra szelíden szórva
beborítom a lábnyomomat.
S a gödörré növekvő űrre majd
emelek belőlük halmokat,
alájuk rakva lenyugtatom
a fel-fellélegző hangokat.

Egyetértek az elkerülőkkel,
járnak az utca túl oldalán,
itt hűvös van, túl sok az árnyék,
amott a nap fénylőn vidám.
Ragaszkodom a magaméhoz
akár cipőhöz ragad a talp,
s elfogadom, ha beárnyékoz
egy másik, egy derűs, nevető arc.
Őszinte fehérség lakik nálam,
színesre kár lenne festeni,

ember vagyok, versem így kezdtem,
de nem tudok füllenteni.

Örök a tél

Hosszú a tél, bezár a szoba,
ablakon túl ezernyi csoda,
másokra villantja szép fogsorát,
szívükön ilyenkor mosoly fut át.
Sarkig kitárt szekrény előtt
elraktam rég az ünneplőt,
bőröndbe zsúfolva elcipelem
egyedül amit hagytál nekem.
Megsérült lelkem, s az érzelem
tengelyén állva elfelezem
emlékeink, és elfordulok
arra amerre a csillagok.
Mutatkoznak, mint kemény kövek
átütve a sötét komor eget,
így kéne nekem is, így lenne jó,
világítva, mint úton a hó.
Ha eltaposnak, sárrá válok,
az első nappal égbe szállok,
havonta úgyis feléledek,
esővel, hóval közeledek.
Harmatba bújva földre omlok,,
felissza nedvem lázas homlok,
forog a kör, forog a föld,
távozom míg elhoz a köd

Suttogva, üvöltve

Csendben meghúzódtak párnám melegében,
sokáig vártam amíg előbújtak,
takarták, óvták szendergő tollak,
a szebbeket fogtam, kebelembe dugtam,
magammal vittem nem bízva senkire.

Lehetne most suttogva, üvöltve
másikat csenni párnám mögül,
s fejembe csukva várni a reggelt
életre gyúrni. Tán ma sikerül?
Meghalt egy, majd megint egy másik,
volt amelyik ketté törött,
halomba rakva feltornyosultak
fejem formálta párnám mögött.

Válogatni sem volt időm bennük,
egyik is, másik is halvány, halott,
csak töredékes, ami belőlük
a sors kosarában megmaradott.

Pedig hittem az álmok éledését
langyosan üres órák után,
lámpási lesznek tétova útnak,
áttörve fejem tojás falán,
s apróra zúzott törmelék felett
színessé válva körébem ülnek,
kiválasztódva ívbe tömörülnek,
életem felhős sikátorán.

Hittem: a sok rágondolástól
megerősödnek, s mályvaszín
elevenségben vezetnek tova,
mint vonatot visz a fekete sín.

Átlépve a lehetetlent

Fejem csüggedő markomban tartom,
így ültem mindig régen is,
vártam hogy nyíljon végre az ajtóm,
reccsenjen rám a néma kilincs.
Ha átléphetnéd a lehetetlent
és várakoznál rám odakint,
hogy megmagyarázd az érthetetlent
elvarrnál minden itt hagyott kínt.
Az ajtófél úgy fog vigyázzba állni
mint őr, ha régi rab szabadul,
s a vidáman pattanó öreg bilincs
felfénylik csalfán, ravaszul.
Mikor jönnél, meleg déli fénnyel
a megdermedt levegőt átcserélve
gőz árnya játszana leleménnyel,
szaladnék eléd, tapogatnálak,
vacsorád sürgetve vinném a tálat,
barátkoznék az eseménnyel.
S eres kezedben szelíd késsel
lágy mozdulattal a húsba vágnál.
megízesítve első falatod
kenyérre rakva engem kínálnál.
Szemeink egy ponton összenéznének,
játszani kezdenénk farkasszemet
és inged alá melegség téved,
megsimítanám deres fejed.
Magaddal vinnél mediterránba,
párolgó tengerek fölé hűsnek,
onnan meg feljebb és feljebb az égre
dermedten néző kövek közé
parázslón piruló tűznek...
Leérve nedves ajkaink rágva
elsimogatnánk lépteinket,
új ruhát adva a régi vágyra
kijavíthatnánk tévedéseinket.

Senki

"Szegény, muszáj Herkules állom,
Győzöm a harcot bús haraggal.
S késik az álmom s a halálom."
(Ady Endre: Muszáj Herkules)

Látom, hogy ül.
Korommal festett sors-felhők alatt.
Látom, hogy szenved.
Ma megint más miatt bukdácsolt a nap.
Hallom.
A gnómok száját, hogy hintik ostoba szókkal.
Tudom, hogy tudja.
Tele a világ talmi jóakarókkal.
Kell mindig valaki
ki a szekeret tolja,
ki más baját önzőn elbitorolja,
ki viszi a balhék bő-summás átkát,
ki akácra cseréli végül a nyárfát, és
baltát ragad.
Ha annak csorba az éle...akkor is.
Farag egy keresztet...
mitől is félne
győzhet a senki is!

2011, február 7.