Ki nem bujkál

Az egyetlen Vagy ki nem bujkál előlem

köszönöm ezt Uram, ezért vagy előnyben

másokkal szemben, kik ilyen-olyan érvvel

elmennek mellettem ragyogó hírnévvel.

Tudtommal én szégyent senkire nem hoztam,

talán sokat adtam elhamarkodottan,

könnyezve állok, mint szürke gyertya viasz,

pedig színes voltam, mint ősszel a piac.

Elfogyott a kincsem arany színű halma,

virágzó életem törik, mint a szalma,

kezeim közül a kincseim kiesnek,

elérem rólam tán tudomást sem vesznek.

Tisztelet jár Neked Uram, örök hála,

amíg el nem szakad sorsom selyemszála,

az egyetlenem Vagy ki kérsz még belőlem,

viszonzásul viszel, vagy itt jársz előttem. 

Leltár helyett

Szokás a dolgokat leltárba venni,
beiktatni a beérkezőket,
a hatásukat mérlegre tenni,
és felértékelni a kimenőket.

Az örömeim szerényen jöttek,
nem taposták agyon a bánatom,
egy-két vígságot elébem löktek,
ígérték azt, hogy jöttüket várhatom.

Várakozom, míg merül az elem,
kileng a mutató. Billeg a mérleg .
Alá kell raknom valami merev
kőlapot, felbukna, mint a részeg.

Tervet is ilyenkor szokás álmodni,
előkotortam hát füzetemet
és alig bír elmém feltápászkodni,
feltárcsázom az ügyeletet.

Nem tudok álmodni kérem szépen,
nincsenek ott valahol álmok?
Leértékelve, kis üvegcsében,
eladnák nekem? Köszönöm, várok.

És így telik el lassan a nap,
nem hívnak vissza, szalad a hét,
észre sem veszem szilveszter van,
s kezdhetem megint a régi mesét.

A sóhajok fehér hava

A mennyből az angyallal küldjük el
csokorban
a kövérnél kövérebb jó kívánságot,
dúskálunk bennük, mint szaloncukorban,
és cifrázzuk akár a mézeskalácsot.
Csak ha a fele lenne tiszta érzés,
szívből szakadna lelkünket kitárva,
öröm sóhajok fehér hava hullna
erre a szomorú, megfagyott világra.

A legkisebb pásztor

Szürke ruhában komor fagy,
ül szárazon, hideg ereszen.
Hová tart fajtám serege?
Lépnek keményen, fekete rendben.

Templomban állnak, áhítattal,
előttük jászolban apró gyermek.
Álmát virrasztja gyertyaláng-angyal.
Körötte a hívek térdepelnek.

Sötét, goromba éjjeli fagyban
magukkal viszik a kisdedet.
Szívverésükre válaszol karban
az angyali kórus szent éneket.

S én a legkisebb pásztor, ki fázom,
maradtam volna otthon, a tűz körül?
Értem is fekszik a szalmaágyon.
Bűnös lelkemen, hiszem, megkönyörül.


Variáció: 


Szürke ruhában komor fagy ül
szárazon fel a hideg ereszre,
hová megy fajtám seregestül?
Keményen lépnek fekete rendben.
Csillagtalan volt a szomorú ég,
mégis elvitték őket a lábak,
az első karácsonyt emlegették,
útközben maguk is jelre vártak. 
Templomba érnek, hol fehér az asztal,
előtte jászolban gyermek,
álmát virrasztja gyertyaláng-angyal,
elé, mint hívek letérdepelnek.
Sötét, goromba éjjeli fagyban
magukkal viszik a kisdedet,
szívverésükre válaszol majd
az angyali kórus szent éneket.
S én a legkisebb, aki fázom
otthon maradjak a tűz körül?
Értem is fekszik a szalmaágyon,
bűnömért remélem megkönyörül.

A fenyőfa álma

Alkotó kedvedbe beillek uram?

Játékosan, de pontosan dolgozol, 

előre nézve mindent kiszámítva,

roppantott ágamon kesztyűben motozol.

Terveidben sehol egy felesleges vessző, 

akár fészek, madár vagy szerkezet, 

vágyamból a rosszat kikanyarítottad, 

igazítgatod tűhegyes végemet.

Úgy érzem Uram nagyon átvizsgáltad

életem ezerszer, töprengve, fontolva,
fa korom elején az árok mellett álltam,

nőttem más fák mögött gazokat vonszolva.

Egyfelől kopaszon, másfelől csodáltan,

túl árnyékos helyen, fenyőnek csúfolva,

egyenlőtlen ágam zöldje ünnepi szobában 

csillogó díszben is világi csúf volna.

Két tégla között

Két tégla között újságpapírban

préseltünk magunknak száraz virágot,

most így nyomják össze puha lelkünket  

s teremtenek bent pusztaságot.

Ha tudnák az Istent is megölnék bennünk, 

hogy senkink se legyen, senkit ne féljünk,

s a mindennapi kenyér fohászát

idegen isten kezéből kérjük.

Zsíros arcú, dőzsölő úrtól

ki saját fényétől senkit nem lát,

csörgő fillérek töltik ki lelkét, 

és szemlátomást emelik rangját.

Szánalomból, ha dob egy-két koncot,

így színlel magasztos küldetést,

az adakozástól hízik a mája,

s még elvárja érte a kitüntetést. 

Nem hiszek már a kígyó szavaknak

rám csavarodtak, mint kúszó sövények,

újságpapír közt érezném magam,

két tégla között, mint préselt növények.

Semleges állapot

Üres és sötét a benti sétány,

bordássá fagytak az emléknyomok,

hideg szél fúj, átszelel rajtam,

csontomig szúrnak a sajgó fagyok

Kérdezed hallom, miért e panasz?

A remény jegén a piszkosság éled,

és nem rajtam múlik, hogy ezen az úton

a biztonság lába a lejtőre tévedt.

Csúszik s míg zuhan hiányt kiáltva,

egy kiálló szirtbe vágja a sarkát,

s míg ez a sarok bírja a testet,

tartani fogja a közöny a markát.