Csukott ajtód előtt - Sebestyén Lászlónak

Csend volt bent, csak perceid suhantak,
észrevétlen siklottak mindig egy fokot
előre s még előbbre lökve, mint kit hajtanak
létedbe zárt nyugtalan robotok.
Nekünk kint tudatlan várni kellett,
fülelni, hallunk-e bentről lépteket,
de aki jött, oly halkan járt,
mint ritmusok közé elrendelt szünetek.
Csókot adott, csalóka csókot,
csókját kívántad, elvetted könnyen,
vég-lélegzésed titka sejtelmes,
szem-lecsukva vártad, mint aki szerelmes,
s elúsztatott lila fényködben.
Egy test maradt itt erőtlen, törten,
arcodnak mása szemünkbe égett,
csillagok várnak, álmok vezetnek,
voltál és leszel áradó csöndben,
s akár egy vászonra kivetít újra,
mint élőt idéz fel bennünk a képzet.
Nem maradt karodban hős ölelés,
kezed sem inthetett utolsó búcsút,
örök fényt látott csukott szemed,
Kedves Barátom, Isten Veled...
Ajtód bezárult s Nálad van kulcsod.

Hangulat

Nem kerget konok óra kattogása,
időtlen csend emeli fejét,
határtalan lett időmnek múlása,
marad is, jut is belőle elég.
Illatok kúsznak, alkonyba érnek,
utolsót sóhajt a felhőtlen ég,
csillagok ragyognak akár kis érmek,
tétlenül búsong a szélkerék.

Csak egy pillanat...

Csak egy pillanat lankadás elég,
támad a gonosz, tüzet rak beléd,
piszkálja kormos botjával: égjél,
jövőd képére reszketve nézzél,
érezd magad vagy, semmi támasz,
sötét van benned, fényt nem láthatsz,
szítja a lángot körbe táncol,
zaklatod lelked, ő falat sáncol,
dobot ver, vagy inkább vas fazekat,
dobhártyád lüktetve beleszakad,
mondja, csak mondja: nincs kiút,
készíti benned a háborút,
csak rés kell, egy apró repedés,
behatol, s nincs többé nevetés,
sírás és zavar van, káoszok,
kiüresedett sikátorok,
átfesti lelked tájait,
falhoz csapódnak vágyaid,
kínoz és suttog: légy enyém
s formálna már a tűz hevén...

De távolról csendes saru csosszan,
halk hívás hallik, szíved dobban,
kezet találsz, benne az erő,
hited a mélyről győzve tör elő.