Ki érti ezt?

Balga ki azt hiszi nem jöhet rosszabb, bánat tekercsünk lám egyre hosszabb,
azt képzelnénk, nincsen lejjebb, de végtelenül mélyek a vermek,
boldog óráink mállva múlnak, csillagjaink mind megfakulnak,
elszáradnak szép szavaink, lombtalanok, gyümölcstelenek, vértelenek napjaink. 

Küzd az ember, s ha lankad az erő, jön valaki hoz egy botot, támasztéknak, vagy ütlegnek, folytatódjon megint a robot, mert a hajnal sem adja fel, minden kormos eget szépít, helyet cserélve rút álmokkal, bomladozva eget kékít, és reményt is hoz, korán kelek, jaj e reményből sokat kapjak, - ki érti ezt, ó emberek-, hogy reggelente falat rakjak, és téglánként lopja el valaki, éjszakára nyoma sem marad, hiányom nemcsak anyagi, kiszakad belőlem mindig egy darab.

Eddig...

Eddig csend idejét éltem,
gyógyírt hozva sebeknek,
tenyerén hordott száz változatban,
regényem lapjai így peregtek,
s ujjaim közül csordogálva
rügyeket hozott, akár a tavasz,
meleg volt öle, elringatott,
hittem neki, mint csóknak egy kamasz,

de beperelem, mert elvakított,
villám csapott le gyenge fámra
kettétörve csendemet,
dübörög bennem szörnyű lárma,
nem segít már hangos szó,
az ima is fáradt, nincs benne erő,
céltalanul kering a légben,
míg hallgat az Isten, a gonosz lesz nyerő.

Édesanyámhoz

Bocsásd meg, Anya, hogy ritkán jövök,
életemben sok változás van,
utad enyém, az örök rögök,
és velem vagy ott a vándorlásban.
Hogy is feledném el a szemed,
a mélyen ülő, bölcs ragyogást,
arcodon a ráncokká hegedt
mosolyt, a féltő sajogást.

A mindig kereső két kezed,
a hangodat, a nevetést,
a lábaidat, mert nem engedtek
testednek méltó pihenést,
most nyugszol már, s én ritkán zavarlak,
csendes imáimban emlegetlek,
a csillagok közé felszavallak,
e lámpások közé különlegesnek.

Vagyok, egy dézsmált szőlőskert,
magaddal vittél sok kedves órát,
cipelem magam, mint lélegző kötszert,
de rád tekerném, mint óvó stólát!
De ölelnélek, de csókolnálak...!
és már csak néma sírodnál állok
néha egy-egy szál kis virággal,
bocsásd meg, Anya, ha ritkán járok...