Múzsám...

...ó, bár kedvelnélek
úgy, mint régen önfeledten,
felizgatnád bús csendemet,
s hagynál beléd temetkeznem.
Bárcsak tudnék rád gondolva
várni kettőnk magányára,
nem a távoli hangokból
gyűjtögetnék tonnaszámra.
Hiányzol, de már üres
közöttünk az idő: romlott,
megsimítod még kezemet
mégsem ütöm úgy a blattot,
mint amikor megcsókoltál
majd a szavak megszülettek,
mint egy mixer úgy kevertem,
amíg verssé keveredtek.

Megint esett...

Megint esett, tavaszt vártam,
halott fák ágain játszó szelet,
utam palástja szomjazón issza
csatornákból a csorgó vizet.
Folyik a remény a barna földbe,
ha sírnék sem látná senki, senki,
lelkemből a malom zúgását
neked könnyű volt elfeledni.
Hiába törted össze a múltat
szilánkjai még fénylenek,
s ott maradnak az eső áztatta
megtaposott föld felett.

Szemközt

Ahogy hallgatsz fájdalmasabb,
mint lombos fának a jégverés,
szótlanságodból hajtott közönyöd
érthetetlen és oly kevés,
mint szikkadt földnek a harmathullás,
ha délidőben a Nap emészt.

Kárt vallott minden születő perc,
az éledő idő csak kattog,
elmulasztva sok csendes órát,
napokat temet el némuló lantod,
s kérdőn nézel magad elé,
miért történt így, s nem leled
a magyarázat komor fonalán
a rágörcsölt csomót: az életed.

Alszol bennem, álmod tán örök,
a baj, hogy kemény képek peregnek,
a múlt tör elő munkát adva
fejedben a gépezetnek,
ujjaid bénák, nem fognak tollat,
elkerülnek a puha szavak,
amik egykor elolvasztottak,
mint pirítós lágyítja el a vajat.

Ne csüggedj, a spirál forog,
éled a Nap, a szél suhog,
a világ, ha kicsit távoli is,
de amit megszült, mind rokonod,
majd utolérnek a gondolatok,
amik siettedben lemaradtak,
elfáradsz úgyis, de elmondhatod,
őrzője vagy a szép szavaknak.