2017. június 18., vasárnap

Nincs harag

Sorsommal lehetnék elégedett,
megszoktam, hogy a jó elengedett,
járjak, keressek, ássak, ha kell,
- irigy szemekbe öröm szökell.
Van ugyan asztalom, öreg darab,
szobám a cellám, itt vagyok rab,
kenyerem finom, magam kenem
zsírral, ha délfelé megéhezem.
Család is van, ki itt, ki ott,
utamon ő értük botladozok,
magam felől csak gondolkodom,
mi történt volna egy másik úton?
De ezen már lassan végig megyek,
láttam kék folyót, szőlő hegyet,
szerettem, csalódtam éppen, mint más,
álom maradt sok elgondolás.
Bölcs az ki fentről irányított,
elém rakva sok kőgrádicsot
elestem néha vérzett szívem,
szerzett sebeim majd elé viszem.
Elcsorog lassan minden remény,
gondom visz ráncos, vén tenyerén,
kitart mellettem társam marad,
míg rám virrad majd az utolsó nap.

Szívemben mindezért nincsen harag.


2017. január 1., vasárnap

Éjszaka



Az éjszakának ereje nincsen
Nem vesz ölbe gyönge karja
Rágódom ezernyi emlék-kincsen
Sötétek akár fák öreg varja

Nem ringat el meg sem nyugtat
Előkerül egy parányi mákony
Az mi létemből álomba ugrat
S hirtelen már a hajnalt látom

2016. december 31., szombat

Búcsú

2016 !

Most olyan vagyok, mint börtönőr a halálsoron. Egy napod van hátra, mondogatom magamban, és nem kárörvendésből, de szeretnék szabadulni tőled. Lehettél volna jobb is!
Távolról szemléllek, és nem állok szóba veled. Azon viszont elgondolkodtam vajon mi lenne utolsó óhajod?
Még jobban kínozni vágynál, vagy jóvá tenni szeretnéd hibáidat?
Visszaadnád talán lopott dolgaimat, vagy lehet engem is elvinnél? Van hatalmad erre is, arra is. Még egy nap.
Gyakran megloptál, ezt nem tagadhatod el, jóformán semmim nem maradt míg veled voltam. De mégis, a fájdalmak. Azokat viszem is tovább, hogy emlékezzem rád. De eltemetlek.
Gyöngülsz már, érzed, hogy szorít az idő. Olyan nagyon senki nem törődik veled, csak az utódodat várják és ez szánalmat ébreszt bennem, de ez nem változtat a tényen, hogy meg kell halnod, lassan lejár az időd, és az új születni készül.
Így van ez! Elmúlunk átadva helyünket, aztán vagy jobb lesz a következő, vagy még ilyen sem.


Gondolkodtam. Felmentelek. Én vagyok a bűnös. Hűtlen voltam hozzád, jobban is megbecsülhettelek volna, és megköszönöm, hogy nem voltál hozzám kegyetlenebb. Isten veled!

2016. december 27., kedd

Verkli

...és nem zökkent ki semmi sem
nincs az a síp, nincs az a pálya,
egyhangú merev létem szabálya
némának lenni egy verkliben...

Kopott szalag fut körbe-körbe,
hiába érik el könnyű szelek,
nem zümmög tovább.
(mint légy a sörben)
kicserélése elérkezett.

Ha lenne valami borzongató,
valami üde, kellemes,
valami másabb a megszokottól,
megpengethetnék a kis szegek.

Így csak forog üresen, unalmasan,
szeretne bár egy új dallamot,
belepte rozsda, lejárt lemezzel,
kintornás nélkül elhagyatott.





2016. december 3., szombat

Nem ilyen csendre vágytam

Békém óvtam száz dologgal,
korán keltem el ne vétsem,
el ne tűnjön az álmommal,
hirtelen sárga napkeltében.

Terveztem nyugalom-glóriát,
hittem megérdemeltem,
de nem látta azt senki már,
mikor fejem fölé emeltem.

Elbújtam néma szavak mögé,
mintha e csendben békém lenne,
de ez a csend a lelkemet
nem gyógyította. Felsebezte.

Azt hittem állok, de sodor az ár,
felkap a szél, mint fűmagot,
valahol letesz egy bokor alá,
vagy kicsírázom, vagy meghalok.

Süketen, némán nő a fű,
talpad alatt sem lenne zaja.
hozzád érnék, s ez oly gyönyörű!
De méhében tart a csend maga.

2016. november 26., szombat

Isten tudja...

Fehér mezőn fekete sorok, egyenes, erős kéz hagyott nyomot,
konok a sors, ő húzza, vonja, ember megy ott, míg tart a szufla,
ki látja, ki nézi milyen e munka? Senki, csak Isten, ő mindezt tudja.
Miféle kegyetlen, mély szántás vonul e papíron! Soraid sötét árkai fájnak
a papírnak is, mely elhozta ide, hogy eső helyett könny oldja sárnak.
Sziréna-éles hangon reped szilánkjaira, ami maradt, egymáson nyugvó
emlékek hullnak, de  összeállnak, mint kővárfalak.
Egy töredék sem tűnt el belőlük, áll a vár, csak rejti egy erdő,
mi köré nőtt egyszer, s csendesen, ráborul néha fekete felhő.
Olykor tiszta fehér az ég, madárnak csattog fenn a szárnya, s magában 
motyog a várban élő, magányosan bolyongó vén nő: - A madárkák lám 
mind nyugatra szállnak.- Szemében csillogó könny az ékkő.
Kívánja,vinnék csak el oda, hol nem szánt ily mélyen a szó vasa,
hol puha, illatos tintába mártja tollhegyét szegény, deres Tatjána...
Másoknak szaval csak fényt az ég?
Nem ír már szerelmes sorokat, sem vádlókat, s nem oszt ki lapokat.
Mindenét asztalfiókba zárja, míg folytatni tudja Anyegint várva.

(Bent eldőlt az üveg és pohár vitája. Megcsalva, vagy megcsalatva.
aki ürül, az a vesztes, de esélyadás egy létkezdethez.)

2016. május 1., vasárnap

Ha ti nem lennétek

Elé járulnak, mint hálás alattvalók,
csókokkal, virággal, s míg bomlanak a szók
szemeik csillognak, Isten is jelen van,
nem érezhet senki nála boldogabban.

Koronázás folyik, zengnek a madarak,
hajladoznak a fák zöldellő súly alatt,
vörös szőnyege tulipán szirmai,
egekbe röpülnek áldások szavai.

Egy napra az anya királynőként áll itt,
felemeltetik, míg csillaggá nem válik,
erőtlen lesz ettől, könny csillan meg szemein,
s pihen tekintete csodás gyermekein.

- Köszönöm, - s könnyekkel öntözi szavait,
sóhajtva öleli drága apródjait,
- Ha ti nem lennétek, csak egy asszony lennék,
koronát fejemre senkitől sem kapnék.