Pária

tudjátok, én, kéretlen lettem
valahogy mégis világra születtem
szüleim akarták
én élni nem vágytam
harmadik báránynak
e kicsinyke nyájban

szerény legelőn kóboroltam
részem volt bántásban
részem volt jóban
most, hogy felástam rögös emlékem
jövőm elé is egyedül értem

mint megvetetett, eltolt,
olykor előkapott
játékszer, bohóc,
vagy még az sem vagyok...

Nem rég

Nem túl rég, ha keltem,
tudtam.
virág vár az ablakomban,
most csak pár szó,
-szálló pihék
köszöntik a napfelkeltét
s benne az én jeles napom,
csak nekem szép,
-egy alkalom
szálló pihék,
illem szavak,
üresek
s már így is marad.
Nem jár több,
-az emlék ócska
beburkolódzik a hóba,
így talán még tiszta marad,
míg sárba gyurja tavaszi nap.
Nem rég még úgy ittam e szót,
részeggé tett,
- a vén kotlót,
nem melenget mára egy sem,
fagyos szalma,
tüzem nincsen,

a szikrád volt minden kincsem.

Hagyj...

hagyj csak magamra, jó ez így
köröttem minden hallgatag
nem értem fel a szívedig
ki kevés volt mindig az marad
nálam már többet ne időzz
menekülök, ha árnyad jő
megvadult bennem a szelíd őz
kezedben szívedből ott a kő...

Este...

ha keresnél, nem találnál,
megragadtam bénán a mánál,
szavam elakadt, szemem oly fáradt,
magasztos meleg ízt adtam szádnak,
édeset, finoman gőzölőt,
de elárult, engem a szeretőt.

E hőben elégett mindenem,
dúsra nőtt gazok a szívemen,
elszívták konok erőmet.
Száműztem végleg magam előled.

Semmiben szűköl a gyönyöröm.
Itt a csend haldoklón reszket,
suttog, de szava oly éles,
- bolond szél szalad göröngyökön,
úgy hiszem lábnyoma véres.

Rátapos szürke égi útra,
a sötétet magával vonva
lepelbe göngyöli a mát is,
csoda nem esett, semmi sem számít.

Távolban...
jönnek-mennek megrakott hajók,
egyik sem kapott mellettem léket.
Üresen nézek vissza a partra,
sok édes szavam ott maradt,
olyanok voltak, mint szép csecsemők:
rózsaszínek és békésen kékek.

Őszintén szólva...

Őszintén szólva nem tudom miért
tekerem tovább a lét kerekét
egyforma csámpás hétköznapok
úsznak, mint folyón szürke habok
partot sem érnek elillannak
vihar támad és jön újabb hab.

Ilyenkor anyámra gondolok
s lehajtom fejem én bús konok
emlékezem, hogy estefelé
mint rakta lábait egymás elé
s haladt a láthatatlan végbe
csak ment és nem tudtuk: vége.

Olyan ez már, mint rossz álmodás
fájdalmat őriz a végállomás
sok évre hordott avart a szél
nem simogat már az a tenyér
magamra utalt kis hab vagyok
úsznom kell míg csendben elillanok...

Nincs harag

Sorsommal lehetnék elégedett,
megszoktam, hogy a jó elengedett,
járjak, keressek, ássak, ha kell,
- irigy szemekbe öröm szökell.
Van ugyan asztalom, öreg darab,
szobám a cellám, itt vagyok rab,
kenyerem finom, magam kenem
zsírral, ha délfelé megéhezem.
Család is van, ki itt, ki ott,
utamon ő értük botladozok,
magam felől csak gondolkodom,
mi történt volna egy másik úton?
De ezen már lassan végig megyek,
láttam kék folyót, szőlő hegyet,
szerettem, csalódtam éppen, mint más,
álom maradt sok elgondolás.
Bölcs az ki fentről irányított,
elém rakva sok kőgrádicsot
elestem néha vérzett szívem,
szerzett sebeim majd elé viszem.
Elcsorog lassan minden remény,
gondom visz ráncos, vén tenyerén,
kitart mellettem társam marad,
míg rám virrad majd az utolsó nap.

Szívemben mindezért nincsen harag.

Éjszaka

Az éjszakának ereje nincsen
Nem vesz ölbe gyönge karja
Rágódom ezernyi emlék-kincsen
Sötétek akár fák öreg varja

Nem ringat el meg sem nyugtat
Előkerül egy parányi mákony
Az mi létemből álomba ugrat
S hirtelen már a hajnalt látom