Őszintén szólva...

Őszintén szólva nem tudom miért
tekerem tovább a lét kerekét
egyforma csámpás hétköznapok
úsznak, mint folyón szürke habok
partot sem érnek elillannak
vihar támad és jön újabb hab.

Ilyenkor anyámra gondolok
s lehajtom fejem én bús konok
emlékezem, hogy estefelé
mint rakta lábait egymás elé
s haladt a láthatatlan végbe
csak ment és nem tudtuk: vége.

Olyan ez már, mint rossz álmodás
fájdalmat őriz a végállomás
sok évre hordott avart a szél
nem simogat már az a tenyér
magamra utalt kis hab vagyok
úsznom kell míg csendben elillanok...