Régi nóta

Ablakom tárva állt,
vártalak,
mint napsütést bolyongó
árnyalak,
szél hozott el,
felkavart mindent,
titkaim rád szálltak,
magaddal vitted,
lukakat hagytál, te kósza szél,
körém gyűlt millió őszi levél,
zizegett, zörgött, megfagyott,
hideg van bent,
s ki elhagyott,
valahol távol tavaszban él,
csak ide jár vissza
mogorva tél,
még nyáron is fúj,
nyáron is hideg,
egy évszak köt,
akár egy zsineg.

Tűz után

A bűn lángjából kimentettél,
vagyok kormos fadarab,
égetett a tűz uralma,
odaszántam magamat.

Rám hintve ezernyi sercegő szó,
égjek, s taszítsak lelkeket,
közelembe nem jöhetett,
ki nem táplálta tüzemet.

Sok idő telt, de kimentettél,
értem nyúltál, Istenem!
Vérrel mostál, a korom alatt
megkerested hitemet.

Csoda, hogy vagyok még,
nem égtem el, s felmértem a károkat,
temérdek időm feketült meg
tőlem veres láng alatt.

Vissza nem adja senki sem,
nem is kell, maradt éppen elég,
Neked ketyegjen minden óra!
Maradék magamat viszem eléd.

Tudom

A Menny, fent adventre készül,
lent egy pásztor jászolt farag,
szalmát és rongyot keres belé,
szívére terítve fehér damaszt.

Fent az Úr igazítja Fiát,
mikor és hová kell születnie,
mi várja lent, s még lejjebb is tudják,
hogy érkezik meg közénk ide.

A sötét, világi lét fejedelme
elfoglaltatja a szíveket,
ne legyen hely, ne legyen ágy,
világra hozni a Kisdedet.

Felkelnek mind az emberek,
ki jászolt, ki fényes létet készít,
az egyik hajnalcsillagra vár,
a másik hajnalig csillogva szépít.

Ma is élnek hű pásztorok,
s akadnak bukott angyalok,
Jézus meg jön, felveszi sorsát,
hiszem, reményünk felragyog.