Tengeren túlról

Éjjel oson, mint kísértet
mindenféle gondolat,
nem hallhatod, nem értheted,
mert csak nekem fontosak.
Nem bántalak nyavalygással
vagyok, ahogy itt hagytál,
hiszem, hogy ezt nem kívántad:
a sors engem kihasznál...
A jóság elhagyott embléma,
nevét gyakran dúdolom,
tőle fiatalabb néha
öregedő otthonom.
A zaj játszik az idegemmel,
végül a csend van fölül,
őt ápolom türelemmel,
megpihenni rám röpül.
Voltak viruló virággal
beszórt illatos napok,
mocsarak és tán hibákkal
a Teremtő megrakott,
kezem mégis azokhoz nyúl
kiknek szói lágy drogok,
bár élek a tengerentúl,
értik szívem mit dobog.

Levél nekem

Levelet felém csak fürge szél kotor
megbénultak az író kezek,
hullajtja, szórja sok fázós bokor,
árvák és nagyon védtelenek.

Olyanok, mint világgá ment gyermek,
égeti nap, elszenved vihart,
okulva üzen sok vakmerő fejnek
az induljon ki próba közt kitart.

Ki tudja merre sodródik a fák
kopasszá vált szobra alól?
Menedéket nem ad a világ,
talpak alól halk gyász dala szól.

Sír, törik, darabolódva
cipőnyomok súlya alatt,
eltűnik, mintha ott sem lett volna
fűszerezve a felvert sarat.