Pária

tudjátok, én, kéretlen lettem
valahogy mégis világra születtem
szüleim akarták
én élni nem vágytam
harmadik báránynak
e kicsinyke nyájban

szerény legelőn kóboroltam
részem volt bántásban
részem volt jóban
most, hogy felástam rögös emlékem
jövőm elé is egyedül értem

mint megvetetett, eltolt,
olykor előkapott
játékszer, bohóc,
vagy még az sem vagyok...

Nem rég

Nem túl rég, ha keltem,
tudtam.
virág vár az ablakomban,
most csak pár szó,
-szálló pihék
köszöntik a napfelkeltét
s benne az én jeles napom,
csak nekem szép,
-egy alkalom
szálló pihék,
illem szavak,
üresek
s már így is marad.
Nem jár több,
-az emlék ócska
beburkolódzik a hóba,
így talán még tiszta marad,
míg sárba gyurja tavaszi nap.
Nem rég még úgy ittam e szót,
részeggé tett,
- a vén kotlót,
nem melenget mára egy sem,
fagyos szalma,
tüzem nincsen,

a szikrád volt minden kincsem.

Hagyj...

hagyj csak magamra, jó ez így
köröttem minden hallgatag
nem értem fel a szívedig
ki kevés volt mindig az marad
nálam már többet ne időzz
menekülök, ha árnyad jő
megvadult bennem a szelíd őz
kezedben szívedből ott a kő...