Este...

ha keresnél, nem találnál,
megragadtam bénán a mánál,
szavam elakadt, szemem oly fáradt,
magasztos meleg ízt adtam szádnak,
édeset, finoman gőzölőt,
de elárult, engem a szeretőt.

E hőben elégett mindenem,
dúsra nőtt gazok a szívemen,
elszívták konok erőmet.
Száműztem végleg magam előled.

Semmiben szűköl a gyönyöröm.
Itt a csend haldoklón reszket,
suttog, de szava oly éles,
- bolond szél szalad göröngyökön,
úgy hiszem lábnyoma véres.

Rátapos szürke égi útra,
a sötétet magával vonva
lepelbe göngyöli a mát is,
csoda nem esett, semmi sem számít.

Távolban...
jönnek-mennek megrakott hajók,
egyik sem kapott mellettem léket.
Üresen nézek vissza a partra,
sok édes szavam ott maradt,
olyanok voltak, mint szép csecsemők:
rózsaszínek és békésen kékek.

Őszintén szólva...

Őszintén szólva nem tudom miért
tekerem tovább a lét kerekét
egyforma csámpás hétköznapok
úsznak, mint folyón szürke habok
partot sem érnek elillannak
vihar támad és jön újabb hab.

Ilyenkor anyámra gondolok
s lehajtom fejem én bús konok
emlékezem, hogy estefelé
mint rakta lábait egymás elé
s haladt a láthatatlan végbe
csak ment és nem tudtuk: vége.

Olyan ez már, mint rossz álmodás
fájdalmat őriz a végállomás
sok évre hordott avart a szél
nem simogat már az a tenyér
magamra utalt kis hab vagyok
úsznom kell míg csendben elillanok...