megszoktam, hogy a jó elengedett,
járjak, keressek, ássak, ha kell,
- irigy szemekbe öröm szökell.
Van ugyan asztalom, öreg darab,
szobám a cellám, itt vagyok rab,
kenyerem finom, magam kenem
zsírral, ha délfelé megéhezem.
Család is van, ki itt, ki ott,
utamon ő értük botladozok,
magam felől csak gondolkodom,
mi történt volna egy másik úton?
De ezen már lassan végig megyek,
láttam kék folyót, szőlő hegyet,
szerettem, csalódtam éppen, mint más,
álom maradt sok elgondolás.
Bölcs az ki fentről irányított,
elém rakva sok kőgrádicsot
elestem néha vérzett szívem,
szerzett sebeim majd elé viszem.
Elcsorog lassan minden remény,
gondom visz ráncos, vén tenyerén,
kitart mellettem társam marad,
míg rám virrad majd az utolsó nap.
Szívemben mindezért nincsen harag.
