konok a sors, ő húzza, vonja, ember megy ott, míg tart a szufla,
ki látja, ki nézi milyen e munka? Senki, csak Isten, ő mindezt tudja.
Miféle kegyetlen, mély szántás vonul e papíron! Soraid sötét árkai fájnak
a papírnak is, mely elhozta ide, hogy eső helyett könny oldja sárnak.
Sziréna-éles hangon reped szilánkjaira, ami maradt, egymáson nyugvó
emlékek hullnak, de összeállnak, mint kővárfalak.
Egy töredék sem tűnt el belőlük, áll a vár, csak rejti egy erdő,
mi köré nőtt egyszer, s csendesen, ráborul néha fekete felhő.
Olykor tiszta fehér az ég, madárnak csattog fenn a szárnya, s magában
motyog a várban élő, magányosan bolyongó vén nő: - A madárkák lám
mind nyugatra szállnak.- Szemében csillogó könny az ékkő.
Kívánja,vinnék csak el oda, hol nem szánt ily mélyen a szó vasa,
hol puha, illatos tintába mártja tollhegyét szegény, deres Tatjána...
Másoknak szaval csak fényt az ég?
Nem ír már szerelmes sorokat, sem vádlókat, s nem oszt ki lapokat.
Mindenét asztalfiókba zárja, míg folytatni tudja Anyegint várva.
(Bent eldőlt az üveg és pohár vitája. Megcsalva, vagy megcsalatva.
aki ürül, az a vesztes, de esélyadás egy létkezdethez.)
hol puha, illatos tintába mártja tollhegyét szegény, deres Tatjána...
Másoknak szaval csak fényt az ég?
Nem ír már szerelmes sorokat, sem vádlókat, s nem oszt ki lapokat.
Mindenét asztalfiókba zárja, míg folytatni tudja Anyegint várva.
(Bent eldőlt az üveg és pohár vitája. Megcsalva, vagy megcsalatva.
aki ürül, az a vesztes, de esélyadás egy létkezdethez.)
