Tanács

Az embernek jobb ösztönből élni,
lenni, mint őszbe szájaló szél,
mint gomba csend-avar harmatján: érni,
nem gondolkodva ki mennyit ér.

Ítélni kár, ostoba szokás,
ésszerűtlen, semmire való,
kárt okoznánk saját malmunknak?
Temérdek sok az őrölni való.

Az időről és a házról...( a majdnem felolvasott írás)

Gyakran nézem az időt. Nem az időjárást, hiszen az van és elfogadjuk, nem befolyásolhatjuk semmiféle eszközzel.
Saját múlt, vagy jelenidőnk viszont nem tőlünk függetlenül telik. Részesei vagyunk, alakíthatjuk. Megtagadhatjuk másoktól, oszthatjuk, vagy egyszerűen céltalanul leélhetjük. Nem tudom melyik a legbölcsebb választás, mert az ember úgyis elkopik közben és a múltra egyre gyakrabban tekint vissza, ami egyik irányból nézve gyorsan eltelt, a másik irányból nézve meg nehéz, súlyokkal megrakott mókuskeréknek látszik.
Felváltva volt öröm az ürömmel, volt születés, temetés, voltak jelentéktelennek tűnő csendes napok, aztán mire az ember megszokná az egyiket, már át is lépett egy másik állapotba és kezdhet mindent elölről.
Életünk hasonlíthat egy házhoz, amit önnön kezünkkel építgetünk míg nem jön egy viharos esemény, ami lerombol valami fontos elemet, amit pótolni már nem lehet.
Mivel fel akarjuk építeni, ilyenkor vagy újratervezünk és beérjük kevesebbel, vagy beleszakadunk, mert ragaszkodunk a régi tervhez.
Valamennyien így élünk. Jó vagy rossz sorsunk vár ránk egy-egy kanyar után, amin élve túljutottunk.
Gondoltad volna, kedves hallgatóm, hogy idejutsz éppen, ahol most jársz? Nincs előre megírt saját forgatókönyved, csak szereplő. de főszereplő vagy saját életed lapjain.


Voltak gyerek, serdülő, bohó, ifjú szerepek, anya, feleség, dolgozó nő aztán egyre több bölcsesség, tudás jött velem a sok szerep elmúltával.
Legtöbb emlékem emlék maradt, vagy még az sem, egyszerűen elfelejtettem dolgokat, nem volt, nincs jelentőségük. Ami viszont fel tudta szántani lelkem talaját, és vagy felsértette, vagy szépen csak vetést készített elő az mind megmaradt a mélyben. Ezeknek az eseményeknek és mélységes hitemnek, köszönhetem életem, illetve házam alakulását.


Mikor verset írtam egy laza, felhasgatott talaj volt a lelkem. Könnyű volt megtalálni benne a verseket, szinte kilógtak a földből, csak fel kellett szedegetnem őket. Minél gyakrabban jártam vissza saját lelkembe, annál mélyebbre ástam, és egyszer elértem arra a szintre, amit már nem mertem tollam hegyével feszegetni, beletört, mert rájöttem valamire. Nem láttam ott bent igazán jó dolgokat, mert, ami jónak látszott az is sok szenvedéssel járt, és jár, mert áldozatokat kell mindenért hozni.
Csak újabb kérdések merültek fel bennem, hogy mi is az élet? Talán egy oltár?
Ha oltár lenne, az csodálatos dologgal érne fel. Hófehér virágos jókedvvel, tiszta folt nélküli terítővel, és elképzeltem, de sajnos nem lehet. Tele vagyok hibákkal, amelyek nem illenek az oltárra, így csak maradok háznak, amit bár megvisel az idő, nem makulátlan, nem lett valami kristálypalota, de még áll és befogad, elrejt, meleget nyújt, vannak ablakai, elenged, de visszavár.
Ásni pedig már egyre ritkábban szoktam. Talán megkeményedett a lelkem, talán más oka van, de az is lehet, hogy túl buzgó voltam és gyorsan hoztam fel napvilágra lelkem kincseit, de amit felhoztam, olvassátok szeretettel.