A jövő elé

Lassan bolyongott el napunk az éjbe,
erejét régen elvette az ősz,
lámpa gyúl fel, lepke száll a fényre,
ablakban állva egy alak elidőz.
Haja kontyban, még vizes lehet,
pongyolája friss illatot ereszt,
kávéfőző kotyog halkan magának,
egyszerű asszony, nevezzük Annának

Izgatott keze papír után mozdul,
szeme zöldje, mint nyugalmas rét,
fejében ezernyi gondolat kondul,
ír, mintha ettől változna a lét.
Búcsúlevelében azoknak üzen,
kik alvónak látszó légző életek,
akik már kinőtték az ő komisz sorsát,
elköszön tőlük: Isten véletek.

(Hogy fogják bánni, ha nem siet várván,
hogy ajkukról támadjon fel a szó,
zokognának még erős, csontos vállán,
tanuljanak csak, elfogy ami jó.)

Ahogy a csend kopogásra vágyik,
ahogy a zaj szünetet akar,
vásott fülének sajogóvá válik
hang nélkül álló cifra zenekar.
Újjászületni, nem meghalni készül,
kicsire hajtja a papírlapot,
telihold fényében hű ágyáig szédül
megálmodni egy új holnapot.

Az ilyen Annák edzője az élet,
dobálja, veri, karjába veszi,
száműzöttek, gondok között élnek,
honnan jöttek azt nem feledik.
Siratnak ők büszke melleket,
pántlikás, víg, dics-beszédeket,
toronyóráknak aranyzott láncát.
Csendesen járó szürke apácák.

Mögöttük elcsattant ezernyi csapda,
átvészelt évek, gyalult napok,
tudásuk gyűlik, mint forint a bankban,
el nem lopható értékpapírok.
Takarják fejük levetett sállal,
gazdagok, ezüstből rajt' a hajfedő,
szavuk szól oly nő sajnálatával
kit kifordítottak, így nem lehetnek ők.