Emlékvers

sajnálod-sajnálnak
repül a hinta
ide-oda
dobja a szél
fújja-fújod
zokog a lánc
tavasz után jött
hirtelen tél

sajnálod-sajnálnak
sebekre ír
hamis tavasz
utolsó mintha
illúziótok
télöblén sír
emlékversemen
kihűlt a tinta

Fátyoltakaró

Talán túl sokat gondolkodom,
az éjjeleken, a hajnalokon,
a munkán, a gyötrő kínokon,
a jövőn, hogy meddig húzhatom
e nyúlós takarót, ami a lét,
egyszer csak elfogy,
de ami még
hátravan abba jól bebújok,
minden percébe beolvadok.

Enyém e furcsa kis takaró,
kopott de tán még jóravaló,
van rajta luk,
egy kicsit foltos,
elhasználódtak rojtjai,
nem olyan már, mint fehér
galamb hibátlan bolyhos tollai.

Megtapogatták aprócska kezek,
tej is cseppent rá bőven,
itatott könnyet,
felszívott levest,
nem maradt el soha sem tőlem.

A takaróhoz fátylat is kaptam,
komor akár a fekete éj,
kifordítom, befordítom,
szín és fonák közt nincs különbség.
Hol keszkenőként viselem,
hol arcomra borítom csendesen,
betakar búval, szívem, ha ég,
viszem, mint óvatos csiga a házát,
a fátyoltakaró egyvelegét.

Tovább...

Bárha az éjszaka és a nappal egybefolyna, mint kicsi meg nagy csobogó folyók, az aki élni bennük akarna tarthatna örök, fényes dáridót, nem kapcsolná ki senki sem morogva, mint porosodó, rekedt rádiót.
Lehetnél tűz egy szunnyadó máglyán, vagy zubogó, édes véredény, akár egy testet öltött bálvány, szédelgő, imádott szerelmes költemény.
Az alvás súlya átok a szemre, ki sokat álmodik keveset él, elszáll a kép és nem marad vissza, csak üreg min át elszáll a remény.
Valóság kell, megfogható, még szó sem muszáj, ha hazug, sziszegő nyelvvel siklik a kígyó, zárj magadra a csendből zsalut.
Ha lógó uszály vagy tapos a tömeg, mint leszakadt gomb gurul az élet, nyalábold fel magad még egyszer, öreg, egy ma az igaz, a hajnal még éled.
A kertben futkosó madárdal vár, s álmosan nyújtózik ezer virág, tartják a fák kis bimbóikat, üzennek: - mindig jön egy tovább...

Világaim

Otthon

Temérdek mű közt ballagok,
szépek, magasak, mint a hegyek,
itt azt hiszem én is vers vagyok,
de legalább forrás hadd legyek.
A szavak dús, élő illatok,
szabadon szólnak, mint est harang,
sötétben gyúló villanyok,
békesség van, itt nincs harag.

Itthon

Sovány föld ül a kapukon,
sárga, szél hordta friss homok,
- átok ül tán a falumon,
kiszárad tőle a torok.
De ide is leszáll az esti csend.
elalszik kínban a robot.

Foglyai a forró azúrnak
lobognak most, mint éji zászlók,
ők a sorsukon elvitázók: bújnak
egy zajos kocsmába élő húrnak,
torkukra borpárlatot nyomva
oltani szomjukat.

A Költőről

Hányadik érzék verte szíved
ajtaján szorongó ritmusát,
- a távozz innen, itt helyed nincsen,
vidd innen lelkednek habitusát.
Kullogtál csendben, mint kivert kutya,
behúzott farokkal, gazdátlanul,
más ebnek bezzeg húsra is futja,
nem így tengődik hazátlanul.
Kis vakogásért megsimogatták,
boldogan pitizett két lábra állva,
nyakörvbe dugták gyönge nyakát,
s kezek után csorgott a nyála.
Vállaltál koplalást a vadon mélyén,
szemedben farkasok csodálata,
kibírtad romlott maradék nélkül,
ez a szabadság kockázata.

"Élek" /Békeharcosok 11./ Ének és zene:Gedeon András-Szöveg:Kerékgyártó ...

Pecsétek a szívemen

Még szoknom kell a zajok hegyét
megmászva szétnézni róla
míg feltűnik az ablakon át
a csendes Auróra
a vers sodorja messze velem
ne halljak ne lássak semmit
csak papírt veszek
egy ceruzát
s minden nap írok egy cetlit
magamnak
megszoktam már
a csend foglya vagyok
de jól tart s úgy bánik velem
nem vesztek holmi rangot
ember vagyok
sőt nő csupán
szolgáló
anya
cseléd
nem adnám e tiszteket
szívemen mind egy pecsét.

Ami van

Napjainkon hányódás uralma
forog a sors rozoga malma
fent a kerék lent a kerék
szél vitte el sok ígéretét
esővel kevert könnyeinkre
ritkábban süt már a nap
állunk vagy ülünk a recsegő
botorkáló kerék alatt
annyi mindent megtanultunk
s mondunk penitenciát
nekik kik az élet húzta
vonalat most lépik át
nem változott szinte semmi
az út titkai ugyanúgy
kinyílnak a kanyar után
s halmozódik múltra múlt
sokat éltünk olyan messze
a gyerekkor kék ege
tapicskáló lábainkban
a tövisek ereje
tarlóink
a mező illat
a kislibák totyogása
kispadon az öreganyók
végtelen sok locsogása
bennünk van a szerelem
csalódás
születés
temetés
jöttünk vagyunk s ha nem is voltunk
igazi nagy földrengés
kis szigetünk meghódítva
valahol mindig vagyunk
ha mással nem hát önmagunkkal
magunkért még vívhatunk
fájdalmaink csak erősek
reményeink düledeznek
lomha időnk elcsorog
rokonaink hüledeznek
mesénk hallva hogy
mik voltunk egykoron
s elszállunk mint kéményből
száll levegőbe a korom.

Égi jel

Láttam boldog részegen
rózsaszín felhős napokat,
kijózanító kézfejek
fejemre nyomtak barackokat.
Bolond, minek szívre venni
a tények titkos rejtelmeit,
van, hogy csak úgy vannak a dolgok,
megtörténnek és elfeledik.

Csodák voltak, csendben jöttek,
előre be nem köszöntek,
megpörgettek, elszaladtak,
én vártam majd itt maradnak
és rajzoltam volna köröket
sűrű arany vonalakkal,
- már bánom, hogy nem őröket.

Engedékeny voltam velük
és örökre megsebeztek,
megfognám, ha lenne kezük,
- fájt, amikor nem szerettek.
Távolodtak, amíg egyszer
megcsaltak sok idegennel,
s ha csillag gyúl, - égi jel,
vágynám minden idegemmel,
de a szívem nem kéri el.

Nagyszombat

A szombati csend szelíden olvad el tétova szívemen, bátortalanok még szavaim, áttörök gyászunk falain mi már tudjuk e csend rövid, még egy nap s végleg eltörik, - de akkor ott az asszonyok vajúdva várták a holnapot, s kezükben titkos balzsamokkal, lélekben ott voltak Jézusunkkal, súlyos sebeit megszépítsék, temetésére elkészítsék, remegő gyásszal a megtört fényben álltak, mint gyertyák megnyúlt árnya, zavarnák messze a szombatot, gyúljon fel rájuk a hajnal lángja, hogy mehessenek mert vár az Úr, fehér lepelben kit gazul megfeszített a nép, Jézust ítélő csőcselék, - a harminc tallér most nem elég, bár tettükből örök élet fakadt ott a szív akkor beleszakadt, csodát szültek a csillagok, hárfáztak fent az angyalok, sikító fájdalmuk úgy zokog elfeledték az asszonyok, nem gyötrődnének annyira, s láthatna álmot Mária...Ma örülj világ, hirdetem, Úr lesz a Jézus mindenen.

Lent a Via Dolorosán

Nagypéntek

Hideg a fény, valami hiányzik, Isten nélkül ébredünk, sötét fellegek vesznek körül, Jézus, eléd ma, hogy térdelünk? Eljöttél közénk, mint zsenge ág, rügyet bontottál, eltörettél, megtapostak és leköpdöstek, Atyád mellé fel, így költöztél.
Anyád maga a fájdalom, összeroppantott szíve vérzik, a tisztaságot, amit megszült, - nézi, hogy piszkítják útján végig.
Fekete lepelben a világ egy része, csak kereső szíveink piroslanak, vagyunk még, páran kik meghajolunk alázattal e kereszt alatt.
Viseld ránk gondod, s ha botladoznánk, emelj fel minket a gödrök előtt, csepegtesd véred elénk és vezess, együtt elérni a hegytetőt.
Irgalom Atyja, elveszni ne hagyj, néped nevében köszönöm, eddig is hoztál kezünket fogva, gyászon, viharon, közönyön.
Most még gyász van, hallgat a kakas, perzselő lángod elhamvadott, arcod a vértől tűzszínű rózsa, sírba vitted a gyalázatot.
Nem voltam ott, de megtanultam, ó, én képtelen lennék odanézni, amikor testedet lándzsa éri és Istenre ily sorsot vetnek, Ember, higgyünk a Golgotának, megtartotta azt a keresztet.

A Hegy lábánál

Hajnali piros pirkadatban, mikor a Nap kezdi szelni az eget, Hegyed lábánál állok, Uram, fentről csak kék felhő integet, pedig de jó lenne az angyalok kezét megérinteni, szorítani, s felvinnének a Hegyedre, Uram, s taníthatnál jól gondolkozni.
Itt lent annyi a fűszál, ahány tanító szórja tanait, tengernyi táppal sózzák a Néped, s elfeledik a Te szavaid, kiforgatják és megtagadnak, szabad az elme mindenre nyitott, nem hiszik el, az egyetlen Mester, Jézus ki mindent bizonyított.
A Hegyed alján kezemen bilincs, nem téphetem ki a nyelveket, melyek a Nevéről leszedik gyáván a rászórt illatos szenteltvizet, mert könnyebb hinni a maguk csinálta, könnyű, de ostoba létnek, bálványozza mind önnön hasznát, nem Tőled várva menedéket.
Hogy féltem őket, Istenem, mert egyszer eljön a napok vége, beszélni kell majd, nem lesz titok, kinek mi volt az elesége. Amit a test befogad, az ad erőt, az serkenti a tetteket, Igéd táplálja vér szerinti, Tőled született lelkeket.

Nem, Uram, szent én sem vagyok, hibám és bűnöm számtalan, irigylem lásd a pillangót, oly szép, törékeny, szárnya van. Ha meguntad a pillangó létét begubózik és csúffá válik, - így szeretném én, Istenem- , s ha eljön az idő visszaválik, csak repül, csak repül csendesen, s ha egy-egy virágra visszaszáll, nem bántja érte senki sem, a Hegyedre is feltalál, s ott éri el a szép halál.

Így hordtalak

Mint várandós asszony a szíve alatt
magamba zárva így hordtalak,
fel sem tűnt majd egy pillanat
kijózanítva megragadott,
felrázott, s mint egy meggymagot,
összeroppantott a való,
nem mozogsz,
s ez vérforraló.
Pedig vinnélek még ma is,
ropogna bár a meggymag is,
szívem alatt most üres a hely,
eltűntél, mint egy hópehely.