Halottak napjára

Mindazokért...

Ti, jeltelen fejfák, 

benőtt hősi hantok, 

árván is emlékek maradtok.

Álló, csendárnyékok, 

gyúljon értetek gyertya-fény játék,

virág helyett a fű kalásza lengjen,

tőlünk ennyi a hálaajándék.

A sírból is üzentek,

mi mellembe nyilaz.

Nézd jövő nemzedék!

A halál csak őszinte, 

az  egyetlen igaz.

Önvéd-elem

kiskorú a verselésem

nem rég állt még lábra

meg-megdöccen amíg elér

a nagy iskolába

ahol a sok költő, tanár

vizsgálja a hátát

gerincével bírja-e 

az arany-hangú hárfát

hangszálait bogozgatják

magyar nyelvét nézik

értelméből a sok dudort 

menten kimetélik

mire vége a vizsgának

gömbölyű és szép lett

alig ismer közben reám

anyám ettől féltett

átalakult versem előtt 

leforrázva állok

begipszelve minden tagja

amit csak én látok

Rád bízom a csendjeimet

A kiskapu fölött a szemem

gyakran meresztem, mintha

valakit várnék; és ő nem jön el.

Kezemben lóg a vándortarisznya,

felnyaláboltam jól magam,

mert az nem lehet

hogy csak ennyi az élet,

a négy ismerős fal között

lomhán csorgó percek között

egy-egy napot áthenyéljek.

Nem tudom miért adta az Úr 

időrózsámat e magyar föld kezébe, 

és vitte fel nevem egy szalagon 

lobogó tűzben a múzsák hegyére.

De látod már? Minden csupa szirom, 

életrózsámat lobogtatom,

ha szünet vagyok a szférák zenéjében

csendjeim hullanak...

verseimet én halálomig írom,

és rád bízom nehogy elhalványuljanak.

Ne lázadj

Ne lázadj gyermek, kímélni akarlak,
miattad suttogok, nem ellened,
szomorún furcsa hangja e dalnak
azt kéri figyelj, jól hegyezd füled.

Éjente ne forgasd párnád hasztalan,
gyermek, ne bántsd az édesanyádat,
mert visszaszöknek a goromba szavak
álmodban gyötörve megfojt a bánat.

Könnyű porszemek vigyázva fedik,
de anyád szívéből a szó elszökött,
a felszínre törve a mályvát szegik
a sírra szórt sárga göröngy között.

Roppantod, töröd, már sajog a csontod,
a síró Ég lám újra összegyúrja,
így győz a kín, és fizeted zsoldod,
amíg van eső, s a szavaknak súlya.

Hol lehetnék...?

még el sem indultam

máris visszatértem

ide hol a tél 

öt fokkal hidegebb

az északi szél a kertemben zenél

hol a Nap mindent aszottá égetett

a nyár tűz

a Hold arca sárga 

viaszkrétarajz

ha itt nem voltam boldog
sehol máshol
a földi pusztaságon

nem lehetek az

Hiánycikk

Valami nem jó, valami hiányzik,
langyosan csorog velem az idő,
eltelik egy nap, majd eltelik kettő,
lusta a sors, a pezsgés hiánycikk,
üresen kongok, mint falon a teknő.

Várom a hajnalt, tán visszahozza,
üres a marka harmatot hint,
csalódva csukom vissza az ajtót,
lefogyott remény vonszol megint.

Meddig tart ez még, és bírja-e majd
májam a zsíros semmittevést,
megsimogatva a telt hasamat
lesem az újabb napderengést?

Unalmat űzve tükörbe nézek,
a látványom csípi a szemem,
ez nem én vagyok, hová lett Éva?
ki ez a nő, idegen nekem...

Csodára várok, hogy majd egy éjjel
visszacserélnek az angyalok,
hajnalra kelve megállapítom,
Istenem, újra bennem vagyok!

Krizantémok

előbb csak nyílnak

kerekednek

gömbölyödnek

majd összeborulnak

keserű illattal 

megfűszerezve

halottaink sírjára hullnak

szirmaik közül a csend oson

az öröklét útján fényben járva

minden egyes gömbölyű fej

egy nyugvó lélek memoárja

A hűséges olvasóhoz

Hogy kinek írok, s kell-e írni...?

...akihez szól biztos érti,

nincs címzés a lap elején,

ahhoz beszélek, ki olyan, mint én.

Vagy mégsem? 

Talán éppen az ellentétem.

Leánybarátnőm a gyermekségben,

bárki, szomszéd, vagy idegen, 

a közös szavakhoz nem kellett egyetem.

Már nem olyan sűrű a gondolat?

Oka az értő szem hunyorgása,

aztán a nyelv is közbeszól,

kiokít, hiába lelkemnek lázadása.

Hangtalanul és lassan csúszik

torkomon le a gombóc: fájlalom, 

mindet a verselés miatt kapom...

De érted: Hűséges olvasóm, 

mazochistaként vállalom.

Dés László: Vigyázz rám

Cseh Tamás - Csönded vagyok

Néha elhiszem

Néha elhiszem tenger vagyok,
kicsi, édes, szomjazó meder,
partomon áll egy öreg hajó
faépítmény, amolyan menhely.

Mélyemből kihajt ezer titok,
közöttük ring e magányos csónak,
ránőve élnek, mint szép jázminok,
lehulló szirmuk a vizembe olvad.

Az ártalmas múltnak ereje nincs,
súlyos kövekkel apróra törtem,
medremben rejlő sok színes kavics,
láthatatlanok a burjánzó zöldben.

Fogadalmat nem esküdtünk

Fogadalmat nem esküdtünk

mégis össze vagyunk kötve,

a kék ég széles lepedője

köztünk a híd mindörökre.

Akkor is, ha már a testünk

elfogy és csak lelkünk él,

a kék ég lesz az otthonunk,

mely mindent ölel, amit ér.

Összejár majd lelkünk csendje,

játszó szelek minket fújnak,

fentről látjuk majd, hogy itt lent

a szerelmesek összebújnak.

Legyen áldott végtelenség

a testet öltött szerelem,

minket az ég kötött össze

a szivárványos fellegen.

Piros szőnyegen

Ébredéskor komoran üldögél,
feláll, s a szobáját körbejárja,
félve néz át a gyöngyfüggönyén,
mert kint a veszélyek sora várja.

Itt bent a csend fala magas szegély,
kint reked minden földi lárma,
a lelke dorombol, lágyan zenél,
mint egy felhangolt régi hárfa.

Kacsint a nap és bezsong a szél,
piros szőnyeget terít az ősz,
a levelek közt egy dalt keresgél,
s a kertedben hosszasan elidőz.

Ébredés

Az álom tőlem elszökött,

ülök egy gyűrött rongy papír fölött,

s amíg az igazak alszanak csendben,

a sorsráncomat kell rendbe szednem,

mert megijedtem, hogy vége: 

s nem látogat meg többé a béke,

zaklatott kút lesz mély-árok lelkem,

s egyedül kell majd megünnepelnem

az újjászületés napjait,

mikor a csíkos füzetem lapjait

hajtogatom és írom e szókat

előcsalva az elbujdosókat.

Azt mondják nyers, nyakas a hangom,

magamhoz ölelem ezt a rangom,

énekem harsogjon mindenkihez,
a hasonló halandó senkihez.

Szívem a szívét...

Szívem a szívét súrolta,
láttam, hogy könyveit hurcolta
tenyerén, mint a süteményt,
úgy döntött nem ír több költeményt.

Aludni küldte a szavakat,
az életből sánta rím fakadt,
szédelgett, mint korai jérce,
így ült a tojás tetejére.

Csalfa a csend ma, tetszhalott,
a gondolat szárnya megfagyott
szurkos a láva, alszik a tűz,
a tehetetlenség meggyűrűz.

Nem változott semmi...

Nem változott semmi,

mindent úgy találtam

ahogyan pár napja

a szobámba zártam.

Kulcsommal kezemben

gondoltam kinézek, 

s az udvaron várnak

a régi csibészek! 

Kitakart a hajnal,

betakart a reggel,

csak bánatoszlopom 

gazdagabb egy szeggel,

bánja már a kánya

a vásznat, ha foltos is,

nem szakadt a film el,

pereg, ha kormos is.

Somló Tamás Gondolsz-e rám?