2012. szeptember 29., szombat

Egy éber éj...

Egy éber éj mélyén a hajnalra várva
bebarangoltam szent tájaink,
a folyók ölét, a parttalan medret,
visszhangként szóltak mély sóhajaink.
Buta a nő, ha szomjazni hagyja,
kiszárítja gyökerét a szépnek,
és egyetlen nap kitépne mindent
átadva azt a feledés tüzének.
Őszt csinál bent a fonnyadó lélek
s lehullat magáról ezernyi szót,
amitől egykor egy istennő lettem,
mert férfira rajzoltam édes mosolyt.
Gurul a sorsom, elmúlt az ünnep,
aranyló por ül az emlékeken,
ujjaim hegyével érintem lágyan,
csillagos jel lesznek vén fejemen.

2012. szeptember 28., péntek

Különös csend

Mint kísértet áll a templomtoronyban,
némán lóg le a bús nagyharang,
éjfélig várom, hogy új napot lendül,
de nem mozdul semmi, bent reked a hang.
A tinta sem fogy, nem kopik a tollhegy,
megállt az idő nem szövi terveit,
a kattogó percek vigyázzba állnak,
míg vállamra veszem az életem terheit.
És viszem, ha bírom éjjel és nappal,
vállamra mérte az Úr angyala,
ledobnom bűn, átadnom vétek,
viszem, csak tudnám, merre? Hova?

Váratlanul

Fekete erdőbe csalt be az ősz,
makacsul tart a lomha sötét,
nem ér a  fény, itt nem süt a Nap,
nem érlelik meg a fák levelét.

Még szép is lenne az indigó ég,
a vastagnak látszó, elmálló felhő,
csak ne lenne minden fagyos hideg,
mint télen, ha északról tomboló szél jő.

Sűrű a csend, köd száll az útra,
amelyen lábam tétován halad,
az erdő alján egy sikoltó bagoly
vadászni száll az éj leple alatt.

Mint merev spirál olyan az út
baktatok rajta beljebb és beljebb,
a fák koronáin a fekete harmat
fekete könnye a fejemre dermed.

Nem ér el senki, nem törlik arcom,
az erdő elején tétlenül néznek,
és vágom lombját a vad bozótoknak,
hogy teret nyissak a gondviselésnek. 

2012. szeptember 24., hétfő

Csendes éji lárma

nem könyörült meg rajtam az Ég
szemem fényei vörösen égtek
fejemben született ezer ima
és hiába sorjáztam mormolva őket
kerestem közben őseim vétkét
kitől örököltem el az átkot
ki hagyta rám a köpönyegét
miben a sorssal bajt parolázok
a gerinces egyenes oszlopok
csodáját ki hagyta lelkemben élni
apám gyermekként megtanított
a kukoricán is térdepelni
kérdeztem Istent szabad-e
nekem vágyódni másra
jobb idők szelét befogva
hajóznom el egy boldog világba
szabad-e ott a szerelmemet
titkos éjeken kicsomagolni
és elrejteni a párnám alá
hangjait ne tudják elzsarolni
hegedűm csak az enyém legyen
csak én tudjam vonóm rakni a húrra
s ha kikötöttünk a szép vizeken
partján a bút kötözzük gúzsba

2012. szeptember 22., szombat

Megjártam már...

Megjártam már a nincs tovább útját,
visszarántottak onnan, hogy éljek,
és regényem lapján egy bekezdés szerint;
valamiért most vissza kell térjek.

Elaltatnak majd és leszek egy báb,
lélegző test, egy meleg szobor, 
s ha elgondolom, olyan mint most.
Egy illattalan rózsacsokor.

Élnem sem más, így is csak tengődöm,
nem kilincsel rám a szent nyugalom,
a gondok és bajok sok esztendeje
maradtak nálam a kifosztott ugaron.

Talán, ha ismét visszahoznának, 
talán a csend már nem lesz sötét,
karomon ragad, mint hű szeretőt,
és ragyogó arccal szeret az év.


2012. szeptember 16., vasárnap

Újjászületés


Akár a csillagok tört, csendes fénye,
távolból ért el a gondolatod,
megkerestél e kihűlt világban
és felolvasztottad az őszi fagyot.

Kihűlve majd' a föld porába hulltam,
zizegett bennem a kiszáradt lét,
amikor kezedből áldások jöttek
és lezártad fallal a lét peremét.

Mint kit az örvény feldobott végre,
hagytam a ringató víznek a sodrást,
s elfogadtam a megőrző kegyelem
lét-mágneséből áramló vonzást.

Beteges szárnyú kis darázs voltam 
egy barnára sorvasztott szőlőszemen,
magához ragasztott irgalmatlanul,
hogy kezedbe végy most megengedem.

Üvegbe zárhatsz a téli időre,
mézedben legyen az új otthonom,
a tavasszal gyűjtött Nap ölelésből
szárnyamat zümmögve meggyógyítom.

2012. szeptember 8., szombat

Ide magammal nem hozhatlak



Hányszor dobtam a sarokba
a tollat, s gyűrtem a papírom,
nem mert élni a gondolat,
de ma akkor is megírom.
Csak az első lépés lehet nehéz
a kigödrölt szörnyű ugaron.

Csak legyen fény,
csak egy gyertya égjen,
lehetnék magam is akár,
hajamba fűzve a kanócokat,
de a sötétség bennem ki be jár.

Ide magammal nem hozhatlak,
itt gyászban kúszik fel a Nap,
itt csak fűst és köd színezi
meg a hétköznapokat.

Ünnep nincs,
még vasárnap sem,
öldökölni percek járnak,
órákba gyűlnek s kattogásuk
idejét jelzik a pusztulásnak.

Zabolátlan bűnös álmok
rettentenek, s ölik el
a legszebb évek emlékeit,
mindet veled loptam el.

Ide az jön, aki nem tud
ellenállni a gondfelhőknek,
és láthatatlan zsebkendővel
könnyét venni a szenvedőnek.

Ide ne járj, ahol a szív kátrányba 
mártott ócska rongy,
ver még kicsit, kettőt-hármat,
és megállítja a sűrű gond.

Ablak nincs, sötét minden,
út sincs, ami kivezet,
polip karok kötözik meg
simítni vágyó kezemet.

A lelkemet kicserélték,
a régi édes fagyban ül,
csak ez a fekete üres maradt,
bennem, mint luk, úgy feszül.

Ide magammal nem hozhatlak,
Neked fény kell, csillogás,
szívednek csend és olyan hang,
mely tiszta, mint a csobogás.

Élet kell Neked, derű, béke,
hol nem vendégek a bajok,
emlékkövén a szép napoknak
hidd, hogy mindenben ott vagyok.



2012. szeptember 7., péntek

Ringat a szél

Por, por, bevakult óceán,
parttalan, sárga, szél hordta homok,
állt itt egy vár, de nem vár már senkit,
eldobált téglákból kupacban romok.
Ismerős szemek térképre írják,
lerajzolják, fényképezik,
meglátva benne a vágy zátonyát,
magukat ellene felvértezik.
Üvege szilánk, kapuján inda,
hátul a kertjében nyikorgó hinta,
magányos dallamot ringat a szél.
Árva a vár, olyan, mint én.

2012. szeptember 5., szerda

Minden nap

Minden nap talányos,
az utam posványos,
csellengek csapzottan.
A fák haja szokványos.
gyérülnek lombjaik,
könnyülnek ágaik,
levelek ezreit 
eldobják s játszanak
télig egy színre-szint.

2012. szeptember 2., vasárnap

Józanul

A betűk nem jönnek barátnak,
a szavak össze-vissza szállnak,
elcsavarog a szép gondolat,
kiégett szeme a mesevilágnak.

Izzadó tenyérrel, vörösen,
mosolytalan tükrömet nézem,
ha értelme lenne eléd tenném,
kijózanító ürességem.