2012. július 31., kedd

Iszalag


Így jó, igen,
hirtelen,
eltűnni végleg hangtalan,
átalakulni jeltelen,
mint pohárban úszó jégdarab
olvad el csenddé zajtalan.
Nem szólni, nem kérdezni,
a szavakból repülnek gyilkos tőrök,
egyedül a magánynak tűröm,
hogy eljöjjön hozzám néhanap.
S mire az élet harangja kondul
elfogadom, hogy itt maradt,
mint sorsomra csavart iszalag.


2012. július 29., vasárnap

Óceánom

Csordogál a gyöngypatak,
szívemben sír az indulat,
tehetetlen elítéltként
már nem áltatom magamat.
Cseppenként gyűlő óceánom,
üveges, szótlan áradásom,
sósízű álomból ébredek,
csendembe halt a látomásom,
összegubancolt sorsfonálból
kikászálódni nem lehet.

Keményre gyűrt párnámban fészek,
alvatlan billeg elém a hajnal,
piros szemével, mint aki részeg,
magamra hagy az elhozott bajjal.
De hallgatok, hazudom minden rendben,
míg darabjaimra szakadok,
foszló rongy lelkem játszik a fénnyel
a semmi ködébe beolvadok.

Mázsás teher a lélek súlya,
szorongat megfordult jelened,
játékot adtál a két kezembe
most visszanézel és elveszed.
Gömbölyű volt, majdnem igaz,
majdnem csak nekem zümmögött,
mint mikor a búgócsiga 
forgott s a színekkel bűvködött,
vagy a tarka üveggolyó, benne a sok
isteni fénnyel, ott találkoztam
magammal többször,
mint neked az örök egyetlenséggel.

Mint kit a sors kibuktatott,
most arcra esve heverek,
hagyjatok sírni, hagyjatok békén
ti, boldog, szerencsés emberek.
Így jár aki kétfelé lépked, 
két útra teszi lábait,
és annak örül, mi nem is az övé,
és belepréseli vágyait.

Nem akarok már lopott álmot,
kifúrni égő lelkeket,
üvölt bennem, hogy mondjam el,
neked lesz jobb, ha  elmegyek.
Nekem a jövő ingatag halom, 
alig áll a lábain,
nem is kell tudnod merre billen,
megtart-e még a vállain.

Elbotlottam a vágycsomómban,
gyűjtögettem vegyesen,
most a porban forgolódva,
a magam baján gúnyolódva
majd válogatva elviszem.
Gyógyvized már nem lehetek,
forrásom is kiapad,
háborgó óceán zöld szemem
lehunyom, és úgy marad.

2012. július 28., szombat

Nyár-vég előtt

Megrakott kosárral jött el a július,
amit elcipelt senki nem kívánta,
egy óvatlan percben az ablakomon 
minden tartalmát gyorsan bedobálta.
Mellette cetlin:- nem publikus.
- Július aranyhaj, édes kis július,
nyárközép tündére, nem értek semmit.
Hozzám, de gonosz vagy most!

Maradjon rejtve amit hozott,  
a váratlan dolgokat fátyol takarja,
az őszi szél marka, ha úgy akarja,
felfedi mit a nyár berondított.

Addig mély csend lesz, nem megyek pörölni,
a titokból sűrű ködfalat emelek, 
és látom a jövőt, jól meg fog gyötörni, 
mert elkerülnek messze az emberek...

2012. július 26., csütörtök

Már nem dalolva

Megyünk, megyünk, megbotlunk néha,
s ha magához von egy nem látszó kéz,
szemünk lesütve, már nem dalolva
visz az úton és szemünk vissza sem néz.

Elmúlt, hogy hittem mindig lesz helyem,
hogy az asztalon pohár rám is kacag,
s a közös tányérból elvehetem 
a megérdemelt falatokat.
Micsoda küszködő hang feszül
belül a mellemben, halld sír a szív,
elkéne menni, hol egyesül
az erő és bére a drága pénz, 
hol nem teher árva létezésed,
hol sovány a gond, és cseppen a méz.
Kell lennie oldóanyagnak
savnak vagy víznek, bármi másnak
mi megfordítja sűrű folyását
s elejét veszi a támadásnak.
Itt ejtett el engem az Isten, szándékosan
vagy véletlenül.
s itt mondják nekem azt, hogy nincsen,
állok a sodrásban értetlenül.

2012. július 25., szerda

Vagyok




















A kalapos, egy szál villanyégő lógva
virraszt velem a kék plafonon,
felhangzik kint az égi nóta
dörögve jár fent az angyalom.

Megrázza rajtam kopott gúnyám,
hogy magamba életet verjek,
és várjak az idők országútján
s ne ott ahol holtak a kertek.

Az akácok álmosan, mereven állnak
bús fejük nagy és leesni látom,
a semmi világban sóhajtva várnak
ha bennük a széllel bújócskát játszom.

Koncertet sírnék, ha lenne könnyem
és bánatom velük megoszthatnám,
olyanok akár képek a könyvben
amiből mesélt az édesanyám.

Befelé folynak csend könnyeim,
bukdácsolnak az ereken át,
és testemnek véres göröngyein
elesnek bennem a szimfóniák.

Kacagás helyett a sebeim nézem,
s plafonról lógó villanyomat,
virrasztok vele sós verítékben,
az ablakon hagyom kéznyomomat.

2012. július 23., hétfő

Eddig

Eddig a bölcs fák között haladtam,
utamra árnyként óvón ráhajoltak,
ezek a fák az éledő tavasznak
rügyeik zöldjével visszaválaszoltak.

Az út vitt, kevés virággal beértem, 
a zöld illat áradó nyugalma bódított,
egyik fa törzsét gyakran megnéztem 
hol a kis odú magánya hódított.

Itt lakom, s mint fürge lábú mókus
hordom a mogyorót, diót a polcára,
zsoltárt énekel a csalogány kórus,
és lelkemnek itt megtisztul oltára.

2012. július 19., csütörtök

Üzen a nyár



Mintha az ősz lengetné köpenyét,
lassul a levelek suhogó tánca,
de üzen a nyár és kitárja kebelét,
tart még a szél s a nap románca.
És itt vagyok ebben a lágy forgatagban,
kelek és fekszem, mint szófogadó
gyermek csüng anyján ki ringatja halkan,
hogy evezzenek az álom folyón.
Borzong a suhogó szellő rajtam, 
gyűjtöm a virágzó érzékiséget,
ki fogja majd be vágtató lovam,
                                             ölelve nyakát a sugárzó fénynek.

Elmélkedés


Ma míg az Igén elmélkedtem,
eszembe ötlött gyermekségem,
mennyire vágytam, hogy bennem a lélek
egy bátor és erős asszonnyá érjen.

Hittem a felnőtt boldog bölcs,
ha minden tette az Úrban igaz,
s az élet vele nem lehet pimasz,
nem romlik el, nincs benne görcs.

De jó, Istenem, de jó, hogy néha
leülsz hozzám a bánatporba,
majd azt kérdezed: mért vagyok béna?
S, Te viszel vissza a gyermekkorba.

Vigyáztál rám, az ajtómat zártad,
belül a változást Te hoztad el,
most megkerestük a régi kislányod,
kiben a szent tűz megünnepel.

Lánglelkem világít, s ha fény leszek,
egyszer csillaggá válok az égen,
a sok közül egyben keressetek,
a mindig világló mindenségben.






2012. július 17., kedd

Ha lehetne...

Álom, mámor, édes, lélegző élet,
hozd vissza nekem a tündérmeséket,
a nap csókját arra a kócos szőke hajra,
szellőlebbenést az égre emelt karra.
Kis talpam alá a forró homokot,
vén kezet mi simít lázas homlokot,
férfias erőben szikár jó apámat,
csendes szóval intő drága jó anyámat.

2012. július 16., hétfő

Majdnem


Majdnem, jaj majdnem megállt nekünk az óra,
egy konok perc orvul, kegyetlenül gyilkolt,
ha nem lettek volna kínok a szavakban,
vastag felhők alá temet az égbolt.

Ó, az értelem a sorsunk el nem bírja,
csak a szívünk bátor dobogni ütemét,
csatákat nyer az agy szürke velőiben,
legyőzve bennünk a félelem üregét.

Most, hogy az a majdnem kiadta erejét,
friss levegőt véve nézünk a fellegre,
mintha látnánk benne kedvesünk párnáját,
kutatjuk nappal is csillagunk keresve.


http://www.youtube.com/watch?v=KKhBevcBQtE

2012. július 14., szombat

Reszketve


Reszketve állnak az emlékek sorban,
A szívemből mindet kicsomagoltam,
Melyik maradhat, jaj melyik lesz halott,
És beszívom lassan a csend illatot,
Az árnyak meg mind a falra szaladnak,
Mereven őrt állnak annak a napnak,
Amikor nem álltuk útját a fagynak,
Nem tudom fussak vagy magányba bújjak,
Hogy ne érezd tovább terhét a súlynak,
Mit hurcolok hátamon évek óta,
Unalmas, ócska és régi a nóta,
Vagy hagyjak a nyomomban egy két jelet,
Hogy hallhasd, ha bús versben énekelek,
Mi lenne örök és kettőnkhöz méltó,
Zavaros lelkemben árad a kék tó,
S a tiszta üregek megtelnek szennyel,
Én soha nem kértem azt, hogy te menj el,
Hirtelen dőlt le a szerelem várunk,
S a kövekre nőnek majd sóvirágok.

2012. július 13., péntek

Emlékszem...


Emlékszem mennyire vártam a tavaszt,
hogy a világom virágba felöltözzön,
és rólam is elvigye majd a havat,
szürke létembe zöld költözzön,
de elmaradt a várva várt
nem ölthettem fel új ruhát,
rám simul kopott megszokott göncöm,
mint barna fakéreg hasal a rönkön.

A nyár jöttét is ünnepeltem,
a sárgába forduló sík mezőt,
s a hajamban pipaccsal énekeltem,
vártam egy rendhagyó menyegzőt,
és délibáb lett a dús lakoma,
elillant tőlem az íz-aroma,
mint egy kancsó víz illat nélkül,
állok a nyárban már álmok nélkül.

Zavaros kései megébredésem,
felcsicseregtek a hajnali fecskék,
legyőzött önző eltévedésem,
várakozásom is kinevették,
az ábrándozás mi megkötözött,
és hallom, amint a falak mögött,
a vágyakra vágott piros léken,
mint elveszett kisbárány bégeti: végem.

2012. július 12., csütörtök

Tollam perdülete

2009.06.12.


















Átlagos nap volt, úgy három éve,
érdekes tollat adott az Úr,
négy színű tinta volt belekeverve,
nem kértem, kaptam váratlanul.

Nem tudtam miért e furcsa kegy,
csak játszani kezdtem, hogy írok,
de karcolni kezdett a pennahegy,
és gyűltek körém a papírlapok.

Az Úr ezt a tettemet jónak látta,
rendelt mellém főpapokat,
kik kibogozták nem dobva hátra
az összegubancolt szótagokat.

Megmosolyogtak, megdicsértek,
páran tanultak élni tőlem,
saját magukat látták és kértek
írjam, írjam, s én tettem bőven.

Leginkább fogyott a fekete tinta,
gyász jött a fejemre, életem fájt,
közben az emlékek élénk pirosa
csend alagutamból kikiabált.

Vörös és fekete pacák, foltok,
ezeket hagytam a papíromon,
kékből és zöldből az apró pontok
várnak, míg segítnek majd kínomon.

Zenélni kezdtem, mint egy oboás,
a vers lett nekem a hűséges társam,
lelkemből kiömlő szent csobogás,
velem halad, mint fényben az árnyam.

Semmiség ez, egy semmi szívből
versbe írt megélt történetek,
én nem írhatok a pocsolya vízből
kilogikázott költészetet.

Ember, szólok, így társulj mellém,
legyél bár bíróm, ellenségem,
pőre testemre nem kell a mellény,
én szabadon úszok a végtelenségben.



2012. július 10., kedd

A sóvirág

















De rossz a földre lehullani a felhők fehérjéből,
meghajolni, mint büszke nád a jégeső erejétől,
lankadni el a föld felett míg a száram el nem vénül,
egy kitépett sóvirág vagyok mi gyökér nélkül szédül.

Dobál a vihar kedve szerint a fertőzött világban,
megsebezték szép érzéseim a széles kapzsiságban,
nincs irgalom a fejemre, saját hajamon kócként lógok,
pedig finom ezüstszálat fontak bele az idő-pókok.

A bűzös sártól lejjebb tapossák megtépázott szirmom,
belém ragad a rossz hangulat, még ezt is ki kell bírnom,
lehettem volna illatfelhő egy parfümös fiolában,
de nem lehettem csak száraz virág egy halott gomblyukában.

2012. július 5., csütörtök

Két nagy ellenségem

Hazugság és gazság a két nagy ellenségem
hadakoznak bennem, nem szeretem őket,
felkelnek velem, a szememből élnek,
felforgatják gyomrom, a szívemre dőlnek.
Pedig csak olvasok, híreket szemlélek,
mégis megtalálnak, a szavakba lépnek,
emberek sorsáról vihogva mesélnek.

Jót és szép édenit alig-alig látok,
nyomorgó árnyékok  füstködében állok,
mást hittem ifjú asszonyi fejemmel,
az életben küzdve gyarapszik az ember.
Négy ajándékot hoztam a világnak,
ne tettem volna? S ha visszakiabálnak?
Nem tudtam, hogy a sok kavicsból lesz szikla,
nekem ezt nagyanyám nem így tanította.
Ha a nagy követ apró szemcsévé törjük,
az akadályokat könnyen kikerüljük, 
így hagyta meg nekem, így próbálok élni,
imádságban ehhez sok-sok erőt kérni. 



2012. július 4., szerda

Ha most...

ha most a föld megszakadna
ketté repedne alattunk
annak oka ezer volna
ott lenne örök sírhantunk

örök sírhant de szeretne 
ápolna és eltakarna
nem lökdösne senki keze
nem taposna senki talpa

jókedvünket visszakapnánk
Isten áldás lenne rajtunk
csukott szemmel nem láthatnánk
hány árkot kell átugratnunk

arcunk vászna fehér lenne
nem égetné szégyen pírral
hogy elfogy a nemzet fele
míg a másik telik zsírral 



Rendet raktam

Rendet raktam kívül, belül,
a lelkemben is kitakarítottam,
nézem és kérdem értetlenül,
hogy tudtam élni ilyen mocsokban? 
Kik hordták össze ezt a szennyet?
A gyalázatot, a gonoszságot?
Alig találtam meg a porban
az apámtól kapott igazságot.

Minden dobozt kinyitottam,
minden könyvet leporoltam,
s az emlékeket szívemre vettem
bent a hellyel nem spóroltam.
A nyarakat kezdtem összeszedni
a hajamat csókoló napot,
a buborékos hűs Tisza vizét, 
a remegő, szégyenlős csónakot.

A hidakat, a tornyokat, 
az erdő kínálta enyhe sátrat, 
a barangoláskor lazára hagyott
máskor szoros kantárszárat.
Aztán a sínek forró hátát, ahogy
a nyakára léptünk,
de felkapott a villanyvonat,
ölébe zárt, és egy kicsit féltünk.
  
De ott hagytam a kéznyomomat
ablakán viszi el és vissza,
és összeragasztott emlékeinkből
nyakamban lóg a kis tarisznya.

2012. július 1., vasárnap

A megbánás útján


Végtelen messze elcsatangoltam
csak vitt a lábam a sima úton,
szemem a tájon elkápráztattam,
nem sejtettem, hogy belebukom,

Árkokat léptem, vissza sem néztem,
a fejem az álom csavarta el,
szórtam illatom nem tartva észben
magammal, hogyan számolok el

Utam mellett, ha keresztet láttam
elmentem mellette, vegye fel más,
vittem eleget, fáj már a vállam,
úgy hajolt rám, mint egy óriás.

Aztán a kegyelem nem volt elég,
többre és többre unszolt a vágyam,
felháborgattam a szívem rendjét,
világi tűzben térdig álltam.

Ha félek a víztől lángban égek,
hagyom a bűnt terjedni magamon,
s nem térek meg az Úr keresztjéhez
a lelkem magvát is eladom.

Istenem, segíts meglelni énem,
a csendest, a bölcsen hallgatagot,
a szívemet én majd kicserélem,
és bárányodat visszakapod.



A jó szelek

Köszöntő lelkészeimnek, 2012.07.01.


Az élet folyóján örvénylő hajón
ülünk mi, megfáradt emberek,
vitorlánk rúdját kormányozzátok
ti, igét susogó jó szelek.

Hogy karunk az evezőt húzni bírja
és álljuk a gonosz viharokat,
szavaitoknak szép erénye, 
mi lelketekből felszakadt.

Míg hajóink vészben ingadoztak,
árnyaink lassan nőni kezdtek,
húsz éve száll ránk egy alkonyat
és örülünk közös reggeleknek.

Az eltelt évek kikerekedtek,
találtok termést a bokrokon,
hűségesen gazdálkodva
az Úrtól kapott tallérokon.

A vetett magok jó földbe estek,
már termik az újabb magvakat,
és megöntöztétek élő vízzel
az elhalni látszó vadsarjakat.

Adjon az Úr, erőt, hitet,
imákat, buzgó zsoltárokat,
még ne jöjjön el a kis sziget,
hol kikötjük majd a csónakokat.

Szívetek maradjon tiszta, fehér,
vitorla rudakon vasalt vászon,
s e maroknyi sereg áldása legyen 
lámpásotok a pusztaságon.




A sűrű csendből


Látjátok? Sűrű csendbe süppedtem,
talán ilyen lehet a halál,
nem hiányoztam, s a ravatal mellett 
közületek már senki sem áll. 
Feleditek, hogy nekem is volt hangom,
mert helyettem zúgott borús harang,
mint üres dobozt hagytok a gangon,
nem siratjátok pajtástokat. 
Úgy tesztek látom, mint akik parázson
húst sütnek, s élnek fehér kenyéren,
boldog íze életté váljon,
étvágyat hozzá a csendem zenéljen. 
Az ember vér, izom és kanyargó ér, 
lélektől moccant amikor született,
most elnyelt a mély csend, bár daloltam én, 
az Úrhoz, ki magának felvértezett,
csak Ő hallotta, s én átöleltem, 
és tart, mint bűnbánó gyermeket.