Kíméletlen igazság

Ha nincs kivel megoszd,

ha nincs ki levegye,

s a teher belőled mindent kifoszt,

érzést lop lelkedet gyötörve,

nagyot koppannak kő-nappalok,

ha magad vagy minden szürke gondra,

s az éjjel sem jön el megoldásod,

hiába beszélsz, beszélsz róla

csak falhoz vert verébtojások,

szétfolyó málé és magad maradsz

közepén a sárga foltnak,

hát ne áltasd magad magányos ember,
a sorban is utolsó vagy.

Bánatos a költő

" Testvértelen és bánatos a költő
az életek, a szívek alkuján.
És néha, ő, a magányos ődöngő
kétségbeesve nyúl egy kéz után. "
/Kosztolányi Dezső: Egy kézre vágyom/

Költő, nem írsz nekem szépet?

Vidámat, tündérit, édes menedéket?

Míg olvaslak téged, rímek vitézi,

csak jajod sajog,

és kérded: a süket világban

ki lesz ki megérti?

Nincs hát boldog burok,

nincs ölelő delej?

Szólítlak, s futnék, futnék a jajból el,

de minden szavad hurok, 

mintha nyelvemről szakadt volna,

ismétli magát a ravasz

életnek titulált móka.

Éji látomásunk

Szeretem a Holdat, tudom, minket gyakran látott,
sárga arca terített ránk kacér világosságot,
nem sokat, éppen annyit, mit a szemérem elvisel,
közben rácsodálva hittem egyszer innen elviszel.

Hisz láttalak a Holdudvarban álmaimba bújva,
csillagalmot terítettél lábamhoz a múltra,
elértük a földről vágyott csendes boldogságot,
és nem kívántuk többé vissza az árnyékvilágot.

Csak ültünk, közben ringatóztunk, felhők kékjén szálltunk,
integettünk s én mohón fogtam éji látomásunk,
felhőtlenül, árnyék nélkül békesség vett körbe,

visszacsillant minden fényünk lent a víz tükörben,
cinkos ajkunk összeért a kezünkkel takartuk,
itt a földön nem hitték el, hogy ezt így akartuk.

Eljátszom a gondolattal

Talán kár volt megszületnem,

talán meg kellett volna halnom,

de én nőttem és cseperedtem,

mint indaszál az üres malmon

kártékonyan, és félelmemben

a földtől egyre távolodtam.

De a gyökér megtart ottan.

Szerzett bűnöm annyi vétek,

hogy hoztam magammal négyet,

- elment hitves után maradt-

áldott gyermek örökséget,

a nélkülözésben előkelők,

elsők velem a koplalásnál.

Utolsók a kifosztásnál.

Ha akkor ott a szülőágyon

mégis  meghalhattam volna,

a szenvedőket e világon

nem szaporítottam volna.

Így játszom a gondolattal,

vagy az játszik bírót vélem.

Börtönbe zárt születésem.

A Reményről

Szemét lehunyta, nem mozog,

sajnálják őrző csillagok,

borús a hold arca, felhőt keres,

fejéhez áll a tiszteletes.

Nehéz a levegő, mellkasa jár,

a kattogó percek üteme fáj,

szenvedő arcán semmi jel,

kérdezem, de ő nem felel.

Árnyakat libben az utcafény

a falra akasztott köpenyén

megvillan néha a sárga gomb,

mit leterített a fekete gond.

Ballag a hosszú kegyetlen éj,

piros szoknyában a hajnal zenél,

csicsergés hallik, kél a világ,

ablakhoz koccan egy kósza ág.

A mozdulatlanra fény esik,

ajkammal érezem lélegzik,

halovány arcára pír szalad,

egy új nap kopog a kert alatt.

Ha jönne...

Ha jönne egy angyal ide a lejtőre

álmaim valóra váltani,

gyengeségemet kérném csak tőle,

unom az erőset játszani.

Olyan jó lenne várni, hogy kapok

egy erős, kaloda kezet,

mi kigubancolná a sorsomra tekert

görcsös köteleket.

Olyan jó lenne kérni a madzagok 

helyett egy széles szalagot,

hajamba tűzném csillogó szemmel

hagynád, hogy gyönge nő legyek.

Szolgálati közlemény

Ahogy üres tér hasal koncert után,
mit belepnek hontalan foltok,
engem is így szállnak meg kuszán
a lealjasult gazdátlan gondok,
befednek, csak az arcom látszik,
a fogaim közt a levegőt szívhatom,
jó kedvem hazug, csak messziről játszik,
belül azt érzem meghalok.
A hatalom csapdája lábamon béklyó,
szemgödrömből áradó kék tó
öntözi csendben csont kemény testem,
küszöbén ülve a markába lestem
nem ereszt el, de lázad a vérem,
elhozta-e megszolgált bérem?

Kitalálom

Már nem tudom, igaz, 

vagy képzelem,

a helyek bennem összefonódtak,

a szobák, mint a színpadok,

hol színész, hol kellékes voltam,

érzéseinket eső verte,

ziláltak, kuszák, mint az álom,

összemosódtak a nappalok,

múltunk grádicsát fabrikálom,

s a jövő falának nekitámasztva 

a sorsunkat kitalálom.

Jeltelen napok

kezem ökölbe zsibbadva

jelet várok az égtől

megroggyannak térdeim

rettenve a végtől

nagyon kellene kezembe most

egy ősi nívós ösztön

görbe ujjaim csont-percébe

szent hitvallást öntsön

merjem írni a szót

feketén le az igazat

leverni róla a sárt

terjedjen hullaszag

bűzlik az élet 

keményen

küszködik koldus 

szemérmem

kértem egy élhetőbb életet

kiterítve a reményem

A konkoly

Tiszta a búza, hibátlan, szép szemek,
vad gonosz szél támad, ez rettenet,

az árva konkoly szárát is megrázza

s a lehulló mag nem vigyáz magára, 

sodorja el, s a búza közé veti, 

azok sikolya hontalanná teszi.

Sárgán

Felém jön illatod, arcodról jön felém,

talán ideér és átjárja bennem az üreget,

üres pórusokba rejtekezik, majd

kibomlik nekem, csak nekem.

Édes ez az illat, a maga szomorúságával

jön, mert a kezemmel nem simíthatom,

nem száríthatom, ha gyöngyverejtékek

indulnak el feloldani őket sós ízükkel,

csak a zsebkendőd lehet ott veled, 

és sárgán irigyelem a zsebkendőidet.

Hasztalan

Szép szavaim voltak omló reménységek,

elfutnak szerte a kezem elől, 

seperném össze a markomba őket,

és aggaszt, hogy egyedül nem sikerül.

Mindig kell valaki józan ésszel bíró,

magamhoz űző, derűs, bízó lélek,

hogy felszedje sóját a szavaimból,

mert hiányoznak, mint levél a szélnek.

Tört tükörüvegben fájdalmas látnom 

a megcsonkult, aprózott önmagam,

megszűnt az egész, vagyok egy várrom,

mi összeragasztva hasztalan.

Nagyító alól

Hogy közöttünk minden a helyén legyen,
versrím, szótag, és velük az érzelem,
írom, s míg a papíron siklik a tollam,
az ünneplő ruhád keresem hol van,

és nem mintha sírna e borongós mondat,
szemgödreimből már befelé folynak,
kölnivé változtak bennem a nedvek,
de lábaid előtt csak vizet jelentek,

mint virágról felszálló bódító lélek,
időben csavartam orrodba: félek,
tagadva vitted remegő illatom,

kabátod gallérján ült, mint egy csónakon,
elkeveredett az előszobádban,
hogy huzattá legyen az üres teraszon.

Régen

Régen tiszta voltam, törékeny 

parfümös üveg,

átlátszó, mégis kemény,

kíváncsi lettél milyen lehetek

belülről, te, kertészlegény!

Összetörtél, majd darabjaim

ócskaságok közé dobtad,

de illatomat elraboltad,

kertedbe vitted a liliomoknak.

Hitetlenül

Mindig is mondtam: semmi vagyok,

egyszer akartam valaki lenni,

és felszántottam az akaratom,

de hitet nem vethet belém senki.

Hitet, hogy magamat önzetlen szeressem,

a mélybe ne rántsam, ne hűtsem csókom,

kíméljem karom, vigyázzam szívem,

ne űzzem, hajszoljam halálra folyton.

A föld szaga ölel magára reggel,

a szél ragad belém és cibál hajon,

erőtlen gyűrött a harci lepel,

megadom magam, s viszem a bajom.

Mindened feladva

Mindened feladták, és lemészárolták,

álmod, helyed, múltad,

ha ők így, te asztalra csapsz, 

csúnya a világ, de lesz még rútabb!

Minek csűrni a rongyodat,

már alkutlan eladó vagy.

A hiábaság, mint igáslovak,

szájából fröccsenő prüszkölés,

rád tapadt és azt kérdezed:

minek a harc a küszködés,

ha életlen lett és vastaggá dagadt

szemed, mert meghalt a nevetés?

A fájdalom izma nőtt nagyot,

duzzad, mint fogra nőtt kelés,

vajúdva hozza az éjszakát,

a hajnal szüli a szenvedést.

Nincs senkid. Magad maradtál,

a szülés magánügyed, és harapod

el a köldökzsinórt, varrod 

össze a sebeidet.

Kigyógyulsz tán, mert él a véred,

ereidben cirkál a soha. 

A feladáshoz henyélni kell,

ahhoz másoknak lehet csak joga.