Megújulás

Lassú a felhőtánc, ring-reng a sűrű lég, 

odaragasztja szemem az égre, ma

velem örül a tavasz, mintha kékje 

nekem fodrozná dunyháját bújjak 

csak beléje és nem fog a szél dobálni, mint 

a fűben száradó falevelet.

Ha most a dunyha kiszakadna, a száraz 

földdel én is megfürödnék, az új évszaknak 

tisztán így köszönnék, - szervusz tavasz, 

szerelmek évszaka!

Halottnak hitt faágak hasadnak, világra 

engedik a kibújni vágyókat, és tartják, míg 

élhetnek, szállást kínálnak vándornak, madárnak. 

Hallom, még dobog a gömbölyű élet, e megújulni 

vágyó végtelenség, új tavaszt kiált a természet 

szent törvénye, mit eldobni bűn, megunni képtelenség.

Ha nem jön válasz

Szemtől szemben állva az Igével,  

kezemben forgatom a levett kalapom,

úgy vártam, hogy kérésem megkapom, 

most a döbbenet köve zuhan felém, felébred

bennem valami, Jézusom, én nem jól 

imádkoztam Feléd.

Mint négylevelű lóherét talált csitrilányok,

úgy dobáltam fel a kívánságot, 

s ma rám pirítottad, fohászkodásom 

önzőségem szülte, nem vagyok még kellőn 

felkészülve, csak a félelem hajtott, a szorongató

marok, mi úgy tart, mint keselyű széttépett őzbakot,

s ha karma imámra engem elengedne, 

zuhannék bele az ismeretlenbe.

Mert mit kértem én? Kérhetetlent? Csak magamnak

járó földi édent? Míg mások létráját irigyen néztem, 

nekem magasra emelték kerítésem. A tilalmak állnak

rajta őrt, és előttük már megroggyan térdem, lassabban
járok, mint öreg anyókák, s már kevesebbel is beérem...

Vasárnap

Vasárnap jön, vagy inkább baktat,

már nem siet ifjúi kedvvel, mintha

tartanák szoros hevederrel, és 

hajlott hátán gondokat hoz, de 

fogadom csendes türelemmel.

Néha már unja, hogy teherrel jöhet,

virágok helyett cipel nagy követ,

de kitartó, mert forog a kerék,

s mert küllőm van, nem mondom: elég.

Vendégül látom, talán szépül, ha kibomló

karomba szédül, hogy tápláljam gyakran megetetve,

mert üres gyomorral jön majd az este... 

Titok vagyok...

Titok vagyok inged alatt,

mélyben bomló örök titok,

szó-virág, hangtalan fény,

kagylóba zárt hangulatok.

Néha feltörő láva vígság,

óceán sűrű, sötét csendje,

patak, mi a hegyről szalad,

morajlás a tengeredbe.

Ó, ha egyszer zászló lehetnék,

fénylő, egedre fennen tartott, loboghatnám

a fellegekre a győzhetetlen diadalt ott,

hol csak ágak nyúlnak a kerek napba, 

soványra perzselt fűzfaágak, én tartanék 

rájuk őrző árnyat, hogy hajtsanak még

sodrott levelet díszére a pusztaságnak.

Várakozok

Nem a piros lámpánál állok,

csak a megszokott téren a fa alatt,

mégis rendületlenül arra várok

elhoz tán a pillanat,

mikor meglátom végre árnyékod jönni,

és hallom lépteid halk neszét,

megcsillan szemed fényes tükre,

s én megkarcolom az üvegét.

Csak azzal, hogy eleven a kép

mert alakom rajza benne látszik,

s felszalad arcodra a fény,

mint esős égre a szivárványcsík,

várok míg el nem visz a szarka,

ki sárga színemről azt hiszi

glóriás angyal áll a parkban,

pedig csak irigy mellényem ragyog,

míg mások haladnak én várakozok.

Micsoda tél...

Micsoda tél volt, a végén sűrűn esett,

fehér lett végre a végtelen, arcunk a nap híján

megfakult, s a nyáron szerzett barnaság 

már csak a fényképekről integet.

A hóhullásban csodáltuk meg az eső 

átalakulását, a vízből szilárddá tömörülést,

s a visszaváltozását.

Tapintottuk a hűs havat, a nyomunkat 

is beleróttuk, és vittünk magunkban arany nyarat,

ha megjön a halk-fényű, vidám tavasz, 

vágyakozva rá, fészkelődjünk, 

mint a fecskepár az eresz alatt.

Most újra visszaértünk, a tükörbe nézve 

ráeszméltünk, nem vettük észre, hogy velünk együtt 

sápatag lett a szenvedélyünk.

Szétválasztás

Vérzek, szétráz a hideg
     reszketek mint a szét-
szedett sziámi ikrek műtét után
      szemükben kérdéssel bámulnak
bután, ők a másik felüket féltik
      s ahogy egymást nézik
egyre   nem értik: mi történt itt?
      ki hoz ma ikrekre törvényt
és hol vannak akik védik?
Kétféle érzés bolyong bennem
  s az egyetlen érben lüktető vér kiált:
      Istenem, én most hasadtam ketté!
egyik oldalon barackmosolyt látok
      tejízű édesanyát
nagyra nőtt, lám milyen szorgos
      látni, érezni biztonságos
mióta levágták róla a nőt
      egyedül dönt, bátran küzd a daccal
jobban harcol, mint azelőtt
      lüktetés éjjele-nappala
gyermekei a szenvedélye
      izzad, ha kell, a családért megfeszül
vállalta, ők a menedéke...
A másik fél lett a nő
   már a leválasztáskor elesett
     tán bölcsőbe való még
nyújtja fel gyenge, erektől kék kezét
     szálanként magához húzza a fényt
mert kell neki takaró
     a meleg, biztos ölelés
a hangokból altató zeneszó
     ha ez nincs, ő elfogy, mint
tavasszal hulló, elkésett lusta hó
     eddig nyílott, de telt virága lankad
vértelen bábja lesz a következő napnak
     akkor pokolra kíván minden éjjelt
mert nincs levegő, fojtó
      a szoba, undorító a hő
fél, hogy hajnalra üszkös
      megcsonkolt test marad
   kin kormosan lóg az ágyterítő
      ablakán nem néz már be a nap
   nincs lesz, csak a volt...
       Maroknyi szürke hamu
az ágy alatt.

Látomás

Mire megjön hajóján az álom,

forgolódva talál savanyú párnámon,

hűvös homokból ébred bolond vérem,

indulok keresni kirendelt bérem.

Mint kinek parancsot osztanak a napok,

szelek szelíd szárnyán szobádba osonok,

szemednek tükrében megszépülni vágyom,

de te nem nézel rám hiába is várom.

Megfordult benned egy halhatatlan érzés,

oltárra került, üveges a nézés,

távolba révedsz, mintha ott sem lennék,

lelkemben szenvedve sírni kezd az emlék.

Már az utcán állok, csak a hold csüng rajtam,

gyenge vagyok hozzá, hogy a fényét tartsam,

árnyékba húzódok, s tán itt is maradok,

lecsordulnak rólam könnyezve a napok.

Ki vagy, hogy helyettem szavakat ácsolsz,

magadnak szegezel kényelmetlen jászolt,

ha semmit nem szólok, neked az is válasz,

mit rám beszélsz csendben, keserű és száraz.

Bűntől véres ingem kimoshattam volna,

ne veresedjek kulcsra zárt ajtódban,

muzsikaszó helyett békazenét hallok,

kitakart a tavasz, és visz, mint a sarcot.

A kis Algernonnak

Eszembe jutott Charlie Gordon, hős volt,kit megírtak regénybe,
olyan, mint közöttünk sok ember, ki felnőtt, de maradt apró gyermek ésszel.
Egyetlen barátja Algernon, a kis fehér kísérletre szánt kicsinyke egér,
ki hol buta, hol intelligens lett szegény.
Én nem szeretem az egereket, de most érzem és szánom őket.
Láttam már, ha csapdába estek, vagy egy teszt miatt vergődve tépelődtek,
gombszemük piroslott, és kérőn az emberre fel-felnéztek.
Láttam, mikor riadtan írtak pici lábukkal kört, a már megfutott körre,
megállás nélkül, megoldást piszegve, egyre mélyebb reménybe rekesztve,
saját árnyékuk elől félve, önmaguk elől menekülve.
Láttam őket hinni egy résben, egy aprócska jelben, egy szűrt fénycsíkban,
darabka ismerős illatban, és közben elmaradt a jellem a labirintusokban.
Ahol a megoldás bujkál, ott most a reménytelenség dölyföl, és érte, hogy
éljen kint a szabadban, már senki nem pöröl, nem nyitnak kelepcén rácsot a bajban,
a körkörös futás marad, míg bízik a sajtban, de a test ernyed, az ín elszakad,
és az a kéz, ami tétlenül elmaradt, most egy szál virágot ad a kis Algernonnak...

Sivatagban

Senki nem kutat 

sivatagban vízért,

ha nem talál hozzá utat,

hiszen a szél elkavarja a buzgó 

lábnyomokat.

Majd elhordja, 

mintha nem is lettek volna,

csak a buckák nőnek 

sárga-sapkás sorba.

A nap a szemedre 

délibábot vakít, 

magadhoz várnád 

azt a valakit,

ki a sivatag kutatója lenne, 

úgy volt jön, de elmaradt 

ködös idegenben.

Szomjazva bolyongsz

míg kiterít az este.

A csöndről...

hány ízben

jön 

hány alakban

ólomlábú

halhatatlan

könnyűn omló 

köd nehéz

ha nem kéred

benne félsz 

ott van minden 

száj mögött

nyelv hegyéről 

költözött

képek néma arcába

mozdulatok

ráncába

megleled a kitárt karom

hívogató táncában

Neszezés

Az este ablaka halkan nyílik, 
a zsanér az olajtól fénylik, 
és leszáll a csend, várom, ha nem, 
áll míg illata meg nem szédít, 
vagyok csodás fényűzésben,

s az átkozott nesz bele zizzen,
köröttem minden összerezzen,
mert előkotort papíromon
sercegni kezd a tollhegyem. 

Mostanában ez is csak nyűg,
és bűn is a csendet ketté törni,
ártatlanul, hófehéren; a hangok miatt 

elkerülni, és a szavak ravatalán
kiterítve megfeszülni.

Jó volt vele, én siratom. 

Ha ölembe ül még, megfogom.

Hűségéért a hangomat némaságba taszítom.

Csendre intek minden zajt, s ha dobog még 

a mellkasom; csak magamban hallgatom. 

Fülemben a kis kalapács kopog, mint a 

fakopáncs, s a fülszaggató férges hangot 

a csendemről én felkapom.

Festő fények nélkül

Nem érdekelnek a fények, jó a sötétben 

összezsugorodva,

az órák is kisebbre kuporodtak

és lassan semmivé elfoszlódnak. 

Mint a szemétre vetett ruha. 

Tegnap még a szekrényben állt és 

tapintottam milyen puha.

Illatos volt, vállfán lógott, arra várt, hogy 

testet öltsön, és eltakarja a szemek elől, mit 

Istentől kaptam kölcsön. 

Az idő süt rám bélyeget, és fest a testem bőr-falára, 

pingál rémes képeket, mint éjszaka a részeget 

kékít be a mozgó járda. Felhorzsolva a térdeket.

A kuporgón éber múltidő, álnokul a falhoz támaszt, 

s a részleteket élvezettel észrevétlen vonalkázza, 

úgy akár a művész keze ráncol meg egy tiszta vásznat. 

Az Angyalokról

Nem mondanám, de így igaz, mikor 
a pokol engem feldobott, mert 
kivetettek az ördögfiak, hát 

arra jártak az angyalok.

Különös fénybe vittek engem, 

megszórtak sűrűn a csodákkal, 

csak álltam ott és nem hittem el,

mert hullott a jó rám több zsákkal.

Szárnyaikat bár lecsatolták, 

a titokba  előlem nem tudnak bújni, 

mosolyuk, arcuk ragyogó, s mint 

gyémántba mártott végtelen rolni, 

nem fogy el tőlük a szeretet, 

mit nem lehet megvásárolni.

Lehajlok, gyere

Kis madárkám csapkod 

ismeretlen,

pornak hitt földi pokolban,

szárnya nincs még,

fészke nincs már,

maga sem érti hol van.

Csak látja, hogy elszálltak tőle

az ismerős szép madarak,

nem érzi szárnyuk menedékét,

kietlen minden 

és a fagy

az évszakáról leválasztva

madárkám lelkébe fagy.

Magamhoz szorítom, lelkére hajlok,

érintem ajkammal csőrét,
daloljon nekem, csicseregjen,
s míg tapintom borzongó bőrét,

leolvasztom a képzelt deret, 

és visszalopom észrevétlen,

a fészek-puha, lágy meleget.

Még hozzád...

Neked így jó, ezt választottad.

Én tovább nem viszlek magammal,

eltartalak távol. Csak jó emlék legyél,

de ne csimpaszkodj tovább, ne tapadj belém.

Öntöztél, mint harmat a virágot, 

tőled kaptam asszony-illatot,

átitattad száraz lelkem mézzel, ha

szerettél most ne kísérts a réggel, 

hisz láttam felszállni a harmatod. 

Fény nélkül az árnyék, 

mintha nem is lenne, 

simulj bele így a végtelenbe,

ne hagyd itt magad félig

a megváltozott fényű idegenben.

Fájt a hús, a csont, a csend: 

hátra hagytál,

maradjunk külön az újjászületésig,

és ott, ahol már semmi nem borzaszt,

majd ott éljünk együtt a végig, 

találd meg mindazt mit elmulasztottál,

és elkísér imám az égig.

A vers él

Olvastam, írták: a vers halott.
Ezt nem hiszem el, nem lehet!
Nálam itt jár minden este,
talán csak mélyen elaludt.


Ott lapul kint a fák alatt,
zörgő-levélágyban,
de felébred majd a tavasznak
rügyfakasztójában.


Hontalan, tekergő kín-hidegben,
mint kit dobálnak oktondi szelek,
megveti őt a világ népe,
most a szemükre rímelek.


A rohanás egyszer tilosba ér,
a versből hullik a homlokodra,
volt ifjúságod üres szeszély,
és ennyit vihetsz a nyugalomra.


Kiszáradt a fiatalság kútja,
csak eső verheti mélyét,
és sárral fröcsköli iszaposra
a betongyűrűd szélét.

Gondolatban

Látlak gyakran, fiatal vagy,
látod, én öregszem lassan,
kérdezek tőled
mintha élnél, s válaszolsz rá.
Gondolatban.
Olyan vagy ott, mint akkor
egyszer a nesztelenül kócos éjben,
csendes hangon udvarolva
ajtónyitást kopogtattál, azt hittem
az esőszemek
játszanak a diófalevélen.
Kopogtatva elringattál,
illatokkal fűszereztél,
csaták nélkül meghódítva
karodba így gyöngítettél.
Volt, hogy gyalog ösvény hozott,
jöttödről az öreg göncöl
szolgálója is tudott.
Vezettek felém égi-szikrák,
öröknek hitt szikla-vágyak,

és nem volt semmi lehetetlen.
Hozott a két hajthatatlan,
rögtaposó boldog lábad.
Később nevem ismételted,
s én tudtam, hogy a lélegzeted,
és minden perced az enyém.
Csak az enyém,
és mentünk előre egymás mellett,
mint egymásért istent játszó,
halhatatlan két remény.
Voltunk egymást akaró élet,
de hirtelen a hosszú járdán
valami erő elvitt téged,

s a barangolás széles útján
elvesztetted az istenséget.
Idegen volt már a szag,
s rád zuhant a környezet,
régi éned elfogyott,
az újban nem ismertél meg.
És én, ma sem értem,
csak kérdezlek,
- miért tetted magadévá
a mások ásta vermeket?


Előveszem emlékvásznam
festékbe mártom ecsetjét,
akarom, hogy szépnek lássam
ráncos homlokom belsején
életünket, mint szelencét.
Voltál, s voltál igaz nekem, 

hát maradjon csodás az ifjúság,
és kibontja haját a fehér vigasz,
rendeződik a kuszaság.
Ládáját együtt gyűjtöttük tele,
s ha ránézek gyűlt terveinkre
fájdalom látni, de üres maradt
az egy bélésbe belevarrott,
ráncos-korunk kabátjának
kihímezett vén zsebe...

Kettőnké volt. Ezt tudnod kellene.
De így rendezett minket meg
életünk nagy mestere.

Megszólal a csend

Hosszú volt a hallgatás, most megszólalt csend,

megfogott és csábított, hogy üljek kicsit bent,

onnan nézzem merre jár a bűvös gondolat,

mivel tudnék melengetni fázó szavakat.

Már átvizsgáltam lelkemet, nem feszül a húr,

egy kevés öröm-fénysugár a gyertyámra is hull,

s ha visszafelé nem is forog az élet-kerék,

hibáztatni nem fogok a kapott vétkekért.

Majd összeszedem lomjaim, és kitakarítok,

a bú-magvakból udvaromra nagy máglyát rakok,

csak állna el a levél kotró, fojtón gonosz szél,

sorba állnék pultodnál a józanságomért.

Mert megrészegít másokban a közös cél-tudat,

hisz ketten rakják hant alá a súlyos gondokat,

az éjszaka is vidámabban néz a Holdra fel,

és a hangok nem szállanak válasz nélkül el. 

Különös vallomás

szeretem 

a nikotin keserű varázsát 

az izzó hófehér rúd

babonáját

már olyan nekem 

mint lételem

mert eljárnak hozzám 

hívatlan is

a ború és a félelem

a füstből felszálló sejtelem

az illanás csapdája

mert rátapadva meglapul

a függönyöm rojtjára

korán kopogott be hozzám

és sokáig marad

elő kellene keresnem 

a józanságomat

mert haszna nincs 

a nyoma mély 

öngyilok szerű

de lemondani ízéről

nem túl egyszerű

Hasznára tán a szűk világnak

Már hiába pattan rügyet a szív,

a test ócska rongyot cipel,

gyűrődésében a könyörtelen

fájdalom, hogy rá már senki sem figyel.

Helyén oktalan kering a vér, csak 

lüktet az ér és bizonytalan, hogy 

a következő szívverésben az

utolsó hang is benne van.

S úgy haladt el észrevétlen az 

idő hangtalan szekere, mintha

olajjal lett volna megitatva, csak

bent nyikorgott a kereke.

Szolgálat volt, hagyva tépni az ócska  

szakadt rongyokat, felesleges már 

új ruhát venni és felcicomázva 

előkotorni az elégett hiú álmokat.

Zuhanás

A föld beissza halkan a telet, 

lusta tócsák közt menetelek,

egy hóvirág keresi helyét,

s tán lábnyomunkban dugja ki fejét, 

olyan lesz, mint múló üzenet.

Hogy ott jártunk akkor a havon,

február végi alkonyon, s az égre

sóhajtottunk egy nagyot, 

de jó, hogy vagy,

de jó, hogy vagyok.

Közben vártak az üres hajnalok.

Visszaestem a földre s már

lent maradok. 

Írni nem merem, sírni nem fogok, 

s mint gyógyíthatatlan beteg, 

visszaadom a gyógyszeres üveget

és kikövetelem végemet.

Kerüljenek a doktorok,

kíméljenek meg a kezek,

ne műtsenek rám szárnyakat,

ne is biztassanak,

zuhanni fáj...

csak két nap míg repülhetek.

Egyre megy...

Elfáradtam. Már nem kopogtatok. 

Árvábbak a bezárt ablakok.

Pedig ott vannak bent,

élnek, virulnak, csak nekem hoz 

mély csendet a holnap.

Kirekesztésem veleje titok,

senkit sem izgat, hogy itt vagyok.

Vagyok, vagy voltam egyre megy,

leomlott bennem egy újabb hegy,

közöny söpri majd a törmeléket,

lehettem volna még köztetek.