Tombolni kell

Emlékszem.
Mikor megláttad házam,
előbb csak puhán ráleheltél,
majd megtisztítottad az ablakom,
és hangoddal, szavakkal, betűkkel
szilánkokra törted a siratóház csendjét.
Eddig én, a búsuló néma hal azt hittem,
csak a képzelet képes erre,
- elkalandozni, álmodni dalba, versbe...
De nem!
Te felhasogattad a szavak sírját bennem,
és jönnek akár a lidércek,
én meg a szerelmesük vagyok.
Visznek, dobálnak, mint vizek a habot,
mindig fel-fel magasra,
hullámozva tisztán, s a parttól el
sodorva magammal ártatlan napokat is,
mert a víz az úr...valahol tombolni kell
még nekem is.

Varga B. Tamás: Minden

Csoóri Sándor - Varga B. Tamás: Anyám fekete rózsa

A meg nem értőknek

Mintha megszűnt volna már dadogásom,
felszakadt volna legátolt forrásom,
mintha zúgna már és ömlene vizem
árasztva szét  duzzadó hitem.
Csak ne hidd, hogy könnyű volt
áttörni a múlton,
mikor a lábam alá csak
követ raktak folyton,
fejemre sújtottak bárddal,
hátrébb a kézzel,
visszább a lábbal, és
hallgass.
Bárányt enne mindig a farkas.
Majd megéred talán, hogy
kamrádból éhség tátong,
sem szülőd nem lesz,
sem párod,
csak négy árva madarad,
piszmogó csőrükben konkoly,
megéred tán, hogy olykor
útszélről kerül ki búzamag.
Ne ítélj, ne háborogj rajtam,
én csak adni, adni akartam,
és akarok,
addig míg köztetek maradok,
nem piszkot, nem szennyet,
úgy hiszem örökölt javakat.
Ne sajnáld tőlem a szavakat.

Fekete szirmú liliom

Szavakat keresek alkalomhoz illőt,
mélyeket,
olyan feneketlent akár a fájdalom,
de mégis szépeket,
amilyen tiszta és végtelen volt rám vetült nézésed.
Rám, ki mindig jöttem mint tékozló, és megrakodva mentem,
de kedvedben is jártam, ha láztól dideregtem,
s hold-lámpa mellett is ápolhattad testem,
és én, ha ellenálltam, mint makrancos vad,
csikó-zabolátlan gyerek,
nem hittem el, hogy sebektől féltett,
álmatlan, vörösre sírt szemed.

Hol lehet most a szó,
hogy csokorba szedjem tulipánjaid közé,
odaborítanám lábaid elé, zöldnek
a sár fölé,
de Te, átadtad magad a terméketlen földnek.

Anyám!

Elvitted magaddal mindet, sehol nem találom,
fiókod aljából csak a semmi tátong,
s ordítanak rám a nincsek,
nem továbbok!
Hogy mondjam hát el,
hogy fogjam imába mit jelent nekem,
járásod, sóhajod, neved,
s ami elmúlt már rólam a kezed,
a karod, az ölelésed,
tyúkanyószárny védelmezésed.

Te, aki Édes,
méz, cukor,
ízes, friss kalács mi annyira meleg...
bársonyból volt a Te öled,
és voltál fényes vezérem,
hajnali fejkendős csillagom.

Fekete szirmú,
gyermek-oltáron liliom.

Hang-harangocskád szívembe hasít,
kitárom templomom,
s lerogyni vágyom,
ó, én gödrökön át is botorkáló hősöm,
a temetőkertben sok éves kőhöz,
hol sárga hant alá,
boldog halálba pihented harcodat,
szürkére sikerült festetlen sorsodat.

Pintér Béla - Megáll a levegő

El a világtól

Beléptem,
s nem tudom hol vagyok.
csarnok, vagy templom,
pedig harangja van,
tornya is, íves,
ajtaja megmunkált,
régi, de míves,
pár évet már megért,
kopott falából néznek az ablakok,
középen oltár,
üres.
Magamba néztem,
s nem tudom hol vagyok.

A sarkok megpakolva,
dohos a belső tér,
sötét alakok rongyokba bújva
vijjogva keringnek mint a szél,
és megmarkol valami láthatatlan,
idegen, nyálkás fajzat,
mellemre ül...vihog a karzat,
s szül.

Pattan a vipera tojása,
folyik a záp-iszony láva,
eltakar mindent bent,
s issza a kétség hínárja,
az aggodalom,
s a masszától epesár-sűrű a lélek,
megsárgul benne a nyugalom,
fájdalmat sziszeg a csend,
az orgona füstöt áraszt...
kereslek...
félek!

Hol van a hit,
a buzgalom,
a felkarolt szerénység,
a kőtemplom keménység,
a pontos merőlegesek,
a nyugalmas párhuzamosok,
a gátló átlók,
a fent-magasságok,
a mélységből kiáltások,
a súlypontok,
a mérlegek,
az emelők,
hol vannak?
 - és leroskadok...
Előttem ott van a sarokkő...
s én azt hittem magam vagyok.

Moonlight

Bársony Hold,
Te, gömbölyű csoda-fény takaró,
alvó világra álmosan boruló,
szirmaid selyem-fénye lényem,
halk hangú neszed menedékem,
csendízű álmom temetője,
hajnali csillagom vezetője,
vagy magad örök-fagy,
mégis kérlek,
mert véled élek,
a Napot ne várd,
közelről ne szeresd,
megéget, s magadra hagy.

Mi kell a nőnek...

Tudod mi kell a nőnek?
No,
ne tagadd hogy érzed,
ha hozzád érnek a térdek
az asztal alatt,
azok a sima, bársony-harisnyás
fényességes porcelánok.
Majd megfoghatatlan vonzódások
indulnak el az ujjaidban,
és nyúlnál értük
szeplőtlen indulatban,
hogy megsimítsd
a két gömbölyű térdkalács
legalább egyikét,
szomjadat oltani kívánnád némiképp,
s már feleled is a kérdést feltevőnek,
hisz miattad rakta ki figyelemkeltőnek...
Középen lenni.
Ez kell a nőnek...

Csak játéknak indult

Csak játéknak indult az egész,
langyos-könnyű kis sorok,
mint tea keksszel,
szó helyett csevej,
diétás rímbeszéd.
S most akár a drog.
Akárha írott, akárha mondott,
nem fogyhat el, mert utána nyúlok,
előkaparom a szűk rések mögül,
állítmány, ige,
alul vagy fölül.
Töményen szúrom a szavakat,
vénából vénába,
agyamban kupacok rakódnak egymásra,
csapódnak ütemes glédába,
kínból rímbe,
kiterítve fekszem színről színre.


Elért a vértolulás az agyban,
szorítás szűk mellkasban,
a visszafojtott levegő,
a nem evés,
nem ivás,
nem alvás,
betűk közt csapongás,
szívás, sírás,
facsarás, küzdés,
bűnbeesés a tű-ért,
a tá-ért,
értetek, a máért,
és hogy könnyű lehessek,
magam fölött lebeghessek,
- akár vajúdás végén felszáradt asszony,
oxigénnyomás után,
ki megért egy szülést -
képzeljek repülést sután.

Kérdőjelet kiált a meddig még...?

                    *
Szegény asszony, csak áll a jégesőben,
bízó szemmel az égre néz;
- Ritkán aratok, de akkor is vetek...
Mert megtartja hitét a magasról hulló
megnyugtató szent-beszéd.

Presser Gábor : Te majd kézenfogsz és hazavezetsz. [ Low Qality] -bullstar

Liszt Ferenchez

"A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék "Mt.5,16.


Maestro!
Nézlek, mint távoli őst,
egy zsenibe bújtatott hőst,
de te, csak ülsz,
rám nem figyelsz,
látom éppen megpihensz.

Csalfa a kép,
hazug a szem,
fülben az igaz fáma,
tombol a tánc,
hangorgiák,
agyadnak hátsó udvarában,
s éled a puha-csendre vetkezett
meztelen hangverseny-terem,
egy Liszt-rapszódiára.

Hogy tudtad összeszedni mind,
a légkönnyűn villódzó kottát,
elkapni időben a sok
hangjegynek
dallammá rakott-kontyát?

Csak ámulat és csodálat
hangján szabad szólnom,
az életed előtt, Mester,
a földig kell hajolnom.

Nemesen finom az a kéz, mely
zongorázott lágyan,
akár egy finom ívű nőn,
simult el hangok között bájban,
majd marokban tartva
a szenvedélyt,
csapongott láva-forró lázban.

Születtek,
ringtak dallamok,
sziporka lelki vágyak,
tusák a földi lét felett,
és mind mennyekbe szálltak,
pörögtek magasra veled, mint
felkapott őszi levelek,
fent koncertedre vártak.

S, te nem pihensz...
mert hajt a vér,
négy sorba rajzolt szenvedély,
hozzánk is visszajárhatsz,
s ezernyi hangban játsszuk újra el,
Te örök-koronás kottafej,
kegyelmét,
poros zongoráknak...

(How to Play) Franz Liszt - Hungarian Rhapsody No. 2 (Lassan Only) on Pi...

Alma mater

Régi, régi szép emlékek,
könnyed vidám fecsegések,
korcba rakott mosoly ráncok,
versparádék, prózatáncok,
hozzátok híven, mint jó diák,
visszanézek, visszajárok.

De nem látom az ablakot,
a függöny mögött a halk padot,
ahol egymással súgtunk-búgtunk,
tanítottál, tanítottunk,
másokat is,
a beszélgetés szabályára,
az értő szó illatára.

Nem kaptuk fel a poharat,
hogy egymás szemébe vizet öntsünk,
írtunk,
mint hű madarak,
és fénylő tollal csendesültünk,
majd róttuk a vonalat,
írtunk,
mert van új a nap alatt.

Nem hittük akkor még,
hogy a sárga keserűség
hátulról támadó vadász-ökle,
ránk csap,
székünkből kiüt,
s hullunk majd el,
mint rög a rögre,
és eltemetnek mindörökre.

A szerető

Szolnok

Csupán egy hely,
nem titkos sziget,
csak város a parton.
Tisza táj.
Új honfoglalásra csalt,
magába rántott téged és engem,
újkori királyi párt.

Nyargalok síneken, csattog,
zenél a vasszagú fém-kerék,
keltem a zajt,
töröm a fényt,
felszántom sarkammal július vas-mezejét.

Felettem altatót cirpel az ég.
Köveden Szolnok,
magammal viszem győztes csatánknak
elrabolt sarcát,
szememben kékvizű nevedet,
Szótalan-lopva köveden lépkedek.

Emberek sorsa a vak szemek.

Én élvezem,
ők nem látják simuló fényedet,
fülük a hab-balzsam víz-hangra
siket,
megszokták már,
andalgó csónakot visznek a vizek.

Tornyodra csahol a Hold.
Dúdolna végre,
múltkori nagy kéz fogta kéz,
száj't csókolt száj mesét,
szavalna verset,
éttermi fényben lehelne lágy zenét.
Halovány szilánkos fénynyaláb
égetne Rotary-kőbe sercenő két nevet.
Madár a fáról cinkosul dalt nevet.

Partodon, karcsú Tisza anyánk,
itt lettünk úr-szolga egymásnak,
ott maradt nyomunk földön az égen,
fűben és virágban.
.
Városi sürgő, tudatlan nép
megyen-megyen...
Nem hall és nem néz,
- nem vesznek észre,
az idő csobog...tovább-elébb.

2010. július.

Copy Con - Szolnok

Tiszavirág Híd Szolnok

Ha kérdeznéd...

Ha kérdeznéd,
ha mernéd,
már könnyebb,
madaram száll,
torka megnyílt és csicsereg,
felcsipegette mind a könnyet,
most éppen tollát fényezi
csőre hegyével,
trilláját élezi,
elmúlik minden idővel,
fütyüli,
váltja a bút az öröm,
madaram hangjának
köszönöm.

Monotónia

Az idő csapjából lassan
koppannak le a percek,
nyomukban vízkő,
csepp, kő, csepp...
a gyertya serceg,
fekete magja
parányi fénnyel játszik
még nekem,
s az elcseppent perc
összegyűlve,
üres mederbe
tömörülve
tengernek látszik,
s nem tudok úszni.
Megfullad életem...

Veszek madarat

Mint bomba robbant belém a felismerés,
szilánkra hulltak az igazságok,
a meg nem értésből fakadó,
hiába szólás, az elavult kiáltások,
érzem,
most más úton járunk.

Nem a közös köt össze, két
üresre fosztott telket,
itt a kétségből font hínár,
ott dúlnak az önpusztító sejtek,
ezek rakódnak össze látszattá,
csak mintha híddá,
s múlnak a percek
lehullva szénatommá,
valami ég, valami fáj itt legbelül.

De, nem mondom el,
ne tudd, haladj tovább,
vigyen az út, arra, hol színes a táj,
a kopár, mindennapi unalom,
nem vet majd árnyékot utadon.
Majd játszom, hogy minden rendben,
virág virít, zöldell a fű,
kopaszra tépett rengetegben.

Veszek madarat ,
csicsergőt, fényest,
tanítsa meg nekem az élet felséges
voltát,
akkor tán látom a fájdalom a holtát,
mit a csend,
a néma repesztett belém,
sebes-űr tátong szívem helyén.

Koncz Zsuzsa - Üzenet az égből

Életkép 2011

Hogy honnan e mély utálat magadra?
Mi ez az aszott-keserű gondolat?
A kisöpört szemét miért jön vissza?
Ki fogja végre kukába dobni vacakul fájó gondodat?

Mert fúj a szél, és ülsz a gödörben,
ingatag földön, összekuporodva.
Legalább végre talpad alá fújná,
a fentről gyülemlő szemetet,
helyette mindet fejedre hordja.
Levél hátára, levelet...
s ha így fogja fújni...nem soká betemet.

Feltámadásra

A tiszta égről ránk nevet a selymes ragyogás,
buzgó szájról felhangzik a legszebb vallomás.
Uram, de jó már érezni, hogy eljön ünneped,
feltámadásod hajnalán majd én is ott leszek.

Eléd borítom lelkemből a sötét gondokat,
sebes válladra felveszed és viszed sorsomat,
bejárja édes illatod a szívem otthonát,
feleded már a Rád rakott töviskoronát.

Hangodban nincsen bús-harag, csak védő, áldó szó,
megalázásod estéje a múltba dobható,
Te nem rovod fel népednek a sajgó sebeket,
s, hogy eldobjuk a ránk kínált sors-kereszteket.

Most minden nappal közelebb a Golgota felé,
megrakott háttal hajolunk a kereszted elé,
már tudjuk Tőled porba hull a bűnös gondolat,
s ránk teríted majd hófehér gyolcspalástodat.

Virágvasárnap

Zöld pálmaág legyezte homlokod,
virágos ösvény csókolta lábad.
Örült a néped, Uram ,
király jött közénk,

Virágvasárnap.

Isten, jó illatát hoztad,
szamárcsikó hátán
hintó helyett,
arcodon mosoly, tested az Ige.
szeretett néped,
szeretted népedet!

Megsimogattad Veronikáid áldással telt kezét,
kendőjük gödréből
eléd hintették szenvedő néped könnyét,
egyengetve vélük utad göröngyét.

Sima és olcsó,
harminc talléros út.
Ez vitt az olajfák hegyére,
s a fák lombja közt már ott bujkált,
a hamis csók,
az árulás,
vihar várt Nagypéntek szelére.

Mi nem tudtuk, csak Te,
lépteid nyomán a kín oson,
Utolsó sétád volt halálsoron.

Virágvasárnap.

Már ácsolták kereszted,
Te, meg vacsorára hívtad,
- sirató helyett,
maroknyi sereged,
vegyék és egyék...
mielőtt megtörik testedet,
kiontják véredet,
majd földbe tapossák lelkedet.

Pár nap, és halljuk: - elvégeztetett.
Értünk, az ember helyett...

Minden vacsorát követ hajnal,
naponta utunk egy passió,
kitéve viharnak,
harcrendben áll, jeledre vár az igaz,
az árva...
Hány kereszt áll Uram,
eldobva gazul gazdára várva?

Erős ki felveszi, s jobbodra áll.
...nézz le ránk Uram,
itt vagyunk ...! Sokan.
Olajfád alatt, a Golgotán.

Jézus

Fázott a tél ráncos teste,
Föld-anya hímzi rá a rétet,
tavasz van, s bennünk,
éled a szív,
húsvétért lüktet a lélek.

Sóhajok szállnak, tüzek égnek,
hisszük nem volt hiábaság,
gyászos Nagypéntek
keresztjén Élet,
a rászegezett olajág.

GENERÁL : Felelet

Generál: Kérdés

Maradni kell

Az ember nem lehet falevél,
szálló, gyökértelen,
kitéve viharnak, szélnek,
rothasztó esők vak-szeszélyének,
mi elmossa nyomunk,
sárba ver,
amíg a föld van, és rajta hely,
mi, addig maradunk.

Az ember mag,
s mielőtt elvetik,
már új sarjban terjed,
ízekben, sejtekben, vérben,
szíverek lüktetésében,
nem léphet ki,
hogy nincs tovább.

Maradni kell míg van magvető,
utódunk ő,
a gyermek,
nem vakul be addig a mag,
míg születünk,
s bennük gyökerünk terjed.

Ady Endre Őrizem a szemed (zenés vers)

Hangraforgó: Jó volna... (Ratkó József verse)

Pólus Online - Több Szemszögből: Ady Endre: Intés az őrzőkhöz (Latinovits)

Pólus Online - Több Szemszögből: Ady Endre: Intés az őrzőkhöz (Latinovits)

Gát utca három

Ma, a Gát utcában jártam, 
a távolban hatot kondult a harang,
valaki érkezett.
A hármas szám alatt,
törékeny asszony szült,
szelet, vihart, fiút,
- a gyermeket.

S a kő, mint kopott szürke lepedő
úgy hasalt, mintha óvni akarná
nyomod,
a nem sikerült,
gyermekkorod.

Ma, hiányt kongnak a falak,
üres, ócska lak,
mögöttük
életet mímelt egy alak.

Elképzelem...

Magas homlokod, vékony arcod,
s lám mosolyogsz rám bajuszod alatt.
Kezedben tollat forgatsz,
szemed elmereng,
szájad szóra nyílik,
- vendég jött anyám, hol vagy?

A jövő kér most szót bennem,
az új nemzedék,
verseden felnőtt, bohém, nő, bolond,
aki örül a halálnak, és gyászol gyermek felett,
az jött ma el, hogy legyen rokonod.

Nem koszorú,
ez nem virág kezemben,
más az mit néked adni jog,
én, magamat hoztam
üres tarisznyával,
s verseid vinném, ha akarod.

Majd én, átadom a mögöttem járóknak,
magvetőknek,
rak-part bámulóknak,
a kő-szívűeknek,
a sántikálóknak...
hogy úszik a Dunán a dinnyehéj...

S mire beszédem befejezném,
harminckettőt kondul a harang,
- Szárszó felől tombol a szél,
hirdeti sírva,
élt egy költő a lét peremén.

Neked is...

A szél, vonatfüttyé válva süvít,
fájdalmat csikorgó fékek sírnak,
ma nem lenne szabad
dühöngő-vonatra szállni,
ma menni kell gyalog-gyászban,
súlyos lobogó alatt.

Címerére írva: a szó, mert
ereje van, ütője, nyelve,
sírható, írható, ható...
s útnak eresztve képpé válik,
koponyánk csont faláról,
vissza nem hívható.

Ki fog piros tárcsával kézben,
állni,
és várni a sínek mentén,
...megállítani a vonatot?
Majd a gőg-szavait rakni a sínre,
mellyel világgá hinti, 
szíve fekélyét,
másokat undorló szózatot.

Kinek jussa a toll, a kréta, a papír,
célba talál, ha beszéde ritmus,
s ajkára szüljön illatos szavakat
- a megfontolt jogban,
ész,
erő,
akarat.
Elvetni fiadban jussod.

Hiszem, és hirdetem ember,
mindent ki lehet bírni,
és ma: hallod?
-  sikít a vágány,
még neked is
szépeket kellene írni.

Másképpen álmodom

Mától másképpen álmodom.
Nem adok helyet a kósza vágynak,
bizonyosságomban két lábon élem,
lekopott máz alól,
meztelen valómból szétfolyó szürkeségem.

Szép, ifjú vágták,
sorompó alatti átbújások,
esztelen vétkezések,
régi cimborák, lány barátok,
megkaptátok-e ideátok?

Engem átvertek akkor is az álmok.

Az erőtől duzzadó késztetések
már csak pillangó szárny-legyezések.
Magamat vetem meg érte...
Elhitették velem,
az egyszeriben,
utánozhatatlanban,
a megismételhetetlenben,
a világmegváltást sürgető
csatakiáltást.

Öleltem nyakát a nekem született mindenségnek,
felébredtem,
 - s nem maradt semmim sem.

De megtanultam.

Nem illik rügy a száraz fának,
és mára már elég,
ha az a pillangó szárny-legyezés enyhet hoz tűző délben,
mert taposom hátát míg bírja földem.
Világmegváltás...álmomban sem kísért.

Jövő

Ha melléd térdelek, nagynak látlak.
...lehet nem kéne soha felállnom,
így lenne kerek a lét,
s benned a biztonságom.

De én,
egész
merész vagyok,
szemedbe nézek, és már állok is fel.
De te,
lassú lépésekkel topogsz előttem,
én sürgetlek, nosza...
Menjünk, haladnunk kell,
- előre,
hogy legyen holnap.

Talpadban szilánkok sírnak,
- az átkozott miértek...

Kereslek hol vagy.

Még most kezdtél újra járni, és te
az utolsó lépésre gondolsz.
Sarokba érve állsz...vársz,
haladás irányt fontolsz, mert
felszaggatott az eléd kupacolt kőlap,
botlik a láb, járásod ingatag.
Innen ha nézlek bizonytalan vagy,
kezemből mégis, folyton
kitéped magad.

Munka-dal

Elvon, elterel, hajszol,
mégis járod a malmot,
nem sírsz rácsokba dőlve,
mint a rab,
ki tán csak vajat majszol,
mert kenyere
szabaddá válva otthon maradt.

Ló vagy bár magad is,
igás és hátas,
alattvalója másnak, de
viszed a terhet,
mert aprítni való kell
gyermeked kezébe a tejhez.

Annak az éhes szájnak,
te vállaltad, hát nyeljél hármat
ma is holnap is,
akkor is,
ha miatta csaták várnak.

Hajnaltól éjjelig öregszel érte,
ráncokat raksz arcod szekerére,
hogy mondhasd egy nap,
Istenem, megérte!

A vér szaga

A vér szaga

Mennyi, de mennyi selejt gondolat,
elvetélt szó, tett kísért el végig.
Élet! hát miért nem szóltál hamarabb,
ne rakjam lepedőm fel az égig, kócból kihúzott madzagra?
Szaggatta szél, cibálták gonosz, alsóbb rendetlen lelkek,
páran kapaszkodtak is fel rajt' a magasba.

Tanultam.
Sőt megtanultam a hallgatásba burkolt közönyt,
különbséget tudok már tenni
a csend és közömbösség között,
mikor a szóra nem köszön vissza senki,
tudom a néma szóközök titkát,
ha nem mondtad el sohasem, akkor is
olvasok belőled...
Élet.

Cudar-kudarcaidat nem sajnáltad,
a sajgást bőven kimérted,
nem ettől születnek bennem a miértek,
és nem megyek el melletted, mintha közöm
sem volna hozzád.

Egy anya-föld szült, egy Isten hozzád hozott
kétarcú félvérek, emberi méltóságosok közé.

Egyik fél arc a szeretet tüzét,
a másik fél hozza a romlást.
Kétfelé nézünk. Miért?
Ki lát belőlünk kifelé többet,
ki tartja a szívünket markában,
ki sürget építést, ki tombol bontást,
ki őröl a megvetés malmában?

Apaság, anyaság, testvérség, szerelem, barátság...
ízük benned ha megkopott. Élet, miért?
Kezedbe sebet markolok,
körmömmel, hogy érezd a vér szagát,
piros, izzadó én-vérem ragacsos, édes illatát.
Érezz! Hogy ne szülessenek, céltalan miértek.

1

Kél a nap...

És kél a nap...
Nem adja fel célját ma sem,
küzdi az égre fel magát, át párán, ködön,
ablakban állva őt gyönyörködöm.
De nem a küzdés káröröm hiábasága köti gúzsba lábam.
Az akarás az mi gyógyítja lázam, mit az éjszaka rám dobott,
hidegrázástól vacogok.
Kihűlni látszik a világ...az embertől.
Elmúlások, eltűnések,
űr lesz az ember,
mint kiszolgált dunsztos üvegek sora,
csak maradék szirup ül aljukon, és penész.
Hogy csillogott pedig piros ajkakon a cukortól ragadós lé,
a puha hús, a csemege!
És kél a nap...
Örökké talán.
Fényt ígér a hajnal, ma is.
Parfümként rakja fel magára, a harmatot,
és illatot hint,
tavaszi friss, eső utáni föld-szagot.
Maradok itt, és ballagok mohával benőtt padhoz,
s ha csontjaimban az utolsó időket érzem,
és egyedül leszek, kirekesztve,
akkor kopogtatok majd idegen ajtódon,
s mert nem farkas vagyok, csak kutya,
tűzhelyed mellé,
szakadt pokrócodra engem is eressz be.
De még kél a nap.

József Attila - Gyermekké tettél

Deres lovam

Visszafelé forgat a gép,
s a vaskerék fogai
csattogva idézik fel a gyermeket,
göndören, szőkén nézi a jövőt.
Rám nevet.
Dundi, szabályos arc,
zöld, tiszta, gombszemek,
suta kis madárláb-ujjak markolnak
felnőtt kezet.
Az apáét, és ő fogja.
Hirtelen,
nyakába iszáknak felemeli,
gyöngysort kacag a gyermek,
hajába fúj a szél,
s hangja a lepkéket kergeti.

Még most volt,
pár nap választ el tőle,
de mégis megfoghatatlan,
már az a kéz elfoszlott rég,
csonttá vált sárga-föld hantban.

Iszákként magam maradtam.

Deres lovam vad sörénye
leheletként köddé lett,
majd tán a felhők kirajzolják,
mert tudom, hogy ott van fent.