2010. szeptember 29., szerda

Ősz

Körtáncot jár diólevél
szöghajú rét aludni tér
őszúrfi nyárlánykát kergeti
dús lombú akácos ruháját leveti

sárga falevél tekereg
ághegyről bőszen lepereg
domb mögött köd-pára ül
tücsök halkabban hegedül

varjú vacog  faágon
darázs reszket virágon
fűszál hegyén szúnyog sír
ringatja az őszi szél

2010. szeptember 28., kedd

Puha fészekből szárnyra kelni

Az anya

 Joggal mondhatod kedves olvasóm, hogyan lehet az, hogy nem az anya volt az első az akiről írtam. Ennek nagyon egyszerű oka van. Nem tudom, hogyan kezdjek hozzá.
Az anya természetéről, tulajdonságáról nem könnyű írni. Azt vagy érzi az ember, vagy nem. Én átéreztem őt, ő átérzett engem.
Az anya az első kapocs. Ez a szoros együtt áramlás már a magzati korban elkezdődik.
Olvastam valahol, nagy jelentősége van az anyáktól örökölt géneknek a későbbiekben. Igen ez így van.
A magzati lét ideje alatt biztosan számos hatás érheti az embert, ami a csecsemőt a természetes anya iránti imádat felé tereli.
Nagy kár, hogy erre a nagyon fontos életszakaszra nem emlékezhetünk vissza.
Védelem, szeretet, minta, kitartás, szívesség, jóság, kedvesség, és minden ami jó tulajdonság van bennem, anyámtól származhat.
Olyan volt nekem, nekünk, mint egy jóságos tündér.

Tyúkanyó, aki kiterjesztett szárnyakkal, hol hangosabb, hol halkabb kotyogással terelgeti csibéit, és tanítja őket az életnek nevezett úton való haladásra. Anyatigris, aki harcolt értünk minden bevethető praktikával. Megteremtette a körülményeket, nekünk csak élni kellett velük. Néha csökönyös, hajthatatlan azokban a dolgokban, amit nem látott jónak.
Az anya, maga a csoda, a minden. Főleg, ha egyedül marad, és pótolnia kell az apát is.
Barátnő, akire a legőszintébben lehet támaszkodni, mert az egyetlen aki nem akar rosszat. Áldozat, mert magát nem kímélve hagyja, hogy feléljük az életét. Miféle anyagból gyúrta Isten?

"Amikor Isten a nőt teremtette, késő estig dolgozott a hatodik napon.

Egy angyal arra járt, és megkérdezte:
“Miért töltesz annyi időt ezzel?”

És az Úr azt felelte:
“Láttad az összes specifikációt, aminek meg kell felelnem, hogy megformáljam őt?"
“Mosható legyen, de ne műanyag, több, mint kétszáz mozgó alkatrészből áll, melyek mindegyike cserélhető kell, hogy legyen és mindenféle étellel működnie kell, képesnek kell lennie egyszerre több gyermeket karjában tartani, megölelni őket úgy, hogy az meggyógyítson mindent a lezúzott térdtől az összetört szívig és mindezt mindössze két kézzel.”

Az angyalra mindez mély benyomást tett.
“Csak két kéz... lehetetlen!“
„És ez a standard modell?!”
“Túl sok munka ez egy napra... várj holnapig, és fejezd be őt akkor.“

“Nem.” - mondta az Úr.
“Már annyira közel vagyok, hogy befejezzem ezt a teremtmény, mely szívem legkedvesebbje lesz.”
“Meggyógyítja magát, ha beteg, és egy nap 18 órát tud dolgozni.”

Az angyal közelebb jött, és megérintette a nőt.
“De Uram, olyan puhának alkottad őt.”

“Igen, puha." - mondta az Úr.
“De erősnek is alkottam. El sem tudod képzelni, mit elvisel és legyőz.“

“Tud gondolkodni?" - kérdezte az angyal.

Az Úr azt felelte:
“Nemcsak gondolkodni tud, de érvelni és egyezkedni is."

Az angyal megérintette a nő arcát...
“Uram, úgy tűnik, a teremtmény ereszt! Túl sok terhet róttál rá.”

“Nem ereszt... ezek könnyek.” - javította ki az Úr az angyalt.

“Az mire való?" - kérdezte az angyal.

És mondá az Úr:
“A könnyekkel fejezi ki bánatát, kételyeit, szeretetét, magányosságát, szenvedését és büszkeségét.”

Ez igen nagy hatást tett az angyalra;
“Uram, Te zseniális vagy.”
„Mindenre gondoltál. A nő valóban csodálatos!"

Valóban csodálatos!
A nő olyan erők birtokában van, melyekkel ámulatba ejti az embert. Képes kezelni a gondokat és nehéz terheket hordozni.
Magában tudja tartani boldogságát, szeretetét és véleményét.
Mosolyog, mikor sikoltani szeretne.
Dalol, mikor sírni volna kedve, sír, mikor boldog és nevet, mikor fél.
Harcol azért, amiben hisz.
Kiáll az igazságtalansággal szemben.
Nem fogadja el a „nem”-et válaszul, ha tud egy jobb megoldást. Átadja magát, hogy családja gyarapodhasson. Elviszi a barátját orvoshoz, ha fél.
Szeretete feltétel nélküli.
Sír, ha gyermekei győzedelmeskednek. Boldog, ha barátai jól vannak.
Örül, ha születésről vagy esküvőről hall.
Szíve összetörik, ha közeli rokona vagy barátja meghal.
De megtalálja az erőt, hogy elboldoguljon az élettel.
Tudja, hogy egy csók és egy ölelés meggyógyíthat egy összetört szívet.

Csak egyetlen hibája van:

ELFELEJTI, MENNYIRE ÉRTÉKES..."



Ettől szebben nem tudom elmondani!



2010. szeptember 14., kedd

Puha fészekből szárnyra kelni

Az apa

Ha egy sasmadárra, vagy egy sólyomra nézünk, szinte hihetetlen, hogy ők is voltak fiókák. Erős testükkel, éles szemükkel, tiszteletet parancsoló tekintetükkel, és hatalmas szárnyaikkal tekintélyt, csodálatot vívnak ki maguknak.
Azt hiszem a világ legtermészetesebb dolga, ha egy apára is ilyen szemmel tekinthet a gyermek.
Mindig csodáltam apámat. Noha volt gyengéje, amit előlünk eltitkolt, így nem rontotta el azt a képet bennünk, ami kijárt egy három gyermekes, tiszteletre méltó embernek.
Rossz szenvedélye ellenére sem vetkőzött ki emberi mivoltából, nem tévesztette el az apai szerepet.
Repülős tiszt volt. Engem ez annyira neghódított, hogy emlékszem az óvodába elloptam a fényképét, és mutogattam mindenkinek. Az én apám űrhajós. Akkor már leszerelt, de akkoriban repült fel Gagarin a Holdra, és mivel hasonló volt a sisak a fejükön, én így fantáziáltam össze a dolgot.
A kép persze eltűnt a nagy hurcolgatás közben, amit nagyon-nagyon sajnálok.
Már említettem, nem volt fiú gyermek a családban. Apám testvéreinek vegyesek voltak a gyerekek, és mindig tréfálkoztak vele. Kire fogja hagyni a nevét? Apám szerette a viccet, és rendkívüli pókerarccal tudta előadni azokat. Erre a kérdésre is hasonló arcot öltve ennyit felelt: "egy embernek csak egyfajta gyereke lehet".
Ezen jót derültek, de én soha nem értettem mitől olyan vicces ez.
Számon kért bennünket. A katonai szigort tudta nálunk is gyakorolni, persze enyhébb változatban. Velem sokat tanult, felkérdezte a leckét. Néha nagyon bosszantott ezzel a mániájával, főleg, ha ettől tette függővé a délutáni elfoglaltságomat. Nem egyszer megríkatott. "Női fegyver", mondta ilyenkor, de azért megenyhült.
Később amikor már az eszemmel is eléggé megvolt elégedve, bevont a legszenvedélyesebb sportjába, a sakkba.
Emlékszem hatalmas igyekezetére, türelmére. Eleinte mindig adott egy két bábú előnyt. Választhattam mit veszek le. A vezér, és egy bástya általában el sem kezdhette a játékot. Aztán már kezdett komollyá válni a küzdelem, és megszűntek a jótétemények. Ellenfele lettem, és nagyon komoly meccseket játszottunk, gyakran hajnalba nyúló éjszakákon át. Sem ő, sem én nem bírtuk elviselni a vesztést. Most vagyok ezért hálás, amikor arra  a nagy akaraterőre amit akkor megtanított, szükségem lett, szükségem van.
Aztán meg is jutalmaztam őt. Sakkversenyeken vettem részt, kiváló eredménnyel.
Szeretett ránk büszke lenni.
Holott nem én voltam a szeme fénye, inkább legidősebb nővérem, mert annak  haja színe, és arca, leginkább a tőle örökölt vonásokat hordozta.
Középső nővérem anyámmal ugyanez. Ez nem is a szeretetben vált nyilvánvalóvá, inkább csak én érezhettem így amikor erről hallhattam egy két elejtett szót. A nagyok meg azt vetették a szemükre, hogy csak engem szeretnek. Hát nem érdekes?
Nagyon akartam mindig, hogy a kedvence legyek.
Hogy aztán én, a szőkeségemmel kire ütöttem? Kitaláltam magamnak, hogy nagyanyámra, ami az évek múlásával egyre nyílvánvalóbb.
Tehát büszke apa volt. Sajnos testsúlya nagyon megnőtt, a terhelést nehezen bírta, és több lábtörése is volt.
Fiatalon halt meg. Így mondták, emlékszem, és nem értettem, mert én nem láttam már fiatalnak. Hirtelen hagyott itt bennünket, és egy világ dőlt bennem össze. Infarktus. Ez a szó azóta is ijesztőnek hat. Ötvenegy éves volt.

2010. szeptember 13., hétfő

Amiről többet nem beszélek

"Mindennek rendelt ideje van, rendelt ideje van az ég alatt minden akaratnak..."

Eddig még nem írtam napi eseményről. Ma a bölcsesség után kutattam, amit sokan szeretnénk elérni. Hogy miért? Mert az ember azt gondolja, jobban eligazodik a világban.
A bölcsesség, a tudás, a tanítás mind fékek az ember viselkedésében. Ezek a fékek néha kellenek, néha nem. Hogy ki, hogyan bánik saját élettapasztalatával teljesen egyéni beállítódás kérdése.
Nem érzem magam most elég bölcsnek. Néha egészen tisztán látok, ez a perc nem az.
Nincs még itt az ideje. Valami hiányzik. Egy baráti kézfogás, egy megértő mosoly, egy szoros ölelés. Pótszer ezekre nincs. Lehetne beszélni róla, azzal enyhíteni a hiányt, vagy magyarázatot találok rá, de erre csak egyedül vagyok most képes, rossz érzésemmel egyedül maradtam.  Pedig most lenne ideje. Most érzem. Nem tegnap tört rám, nem holnap fog. Most, amikor itt koptatom a körmöm.
Hiányzik a másik felem. Félarc, félkar, félész. Ez vagyok most itt.

Egy legenda szerint a világ kezdetén az ember nem így nézett ki, mint most. Egy testben volt két arca, négy keze, négy lába. Kétféle volt a neme is. Az arcok ellentétes irányba néztek, a kezek pedig sokat tudtak dolgozni. Mivel mindkét irányba jól látott az ember nem lehetett egykönnyen rajtakapni dolgokon, négy lábával pedig gyorsan tudott futni. Nem volt szüksége társra sem, hiszen vágyát ki tudta elégíteni önmagával.
Megharagudtak az istenek ezért, és Zeusz egy villámmal kettéválasztotta őket, ők pedig szétfutottak a világban.
Azóta keresi az ember a másik felét.

2010. szeptember 10., péntek

Tanítás - bánat, és öröm

Mély kút a bánat könnyekkel tele
homorú fészket mar gondod körme
átalakul egy érintésre
az a kút egyszer dallal lesz tele.

Sziámi ikerpár örök harca
összenőtt kockafordulás
csókját az élet váltva szórja
hol egyik hol másik szomjas arca
mint Jézus vagy Júdás.

Minél keserűbb bánat-kút vized
minél mélyebb az ásott árok
minél nagyobb űr szája tátong
- hiába kapart üregét -
annál domborúbb örömre váltod...

2010. szeptember 8., szerda

Hová tart a világ? Hová tűnt el a szeretet?


Nem új dolgokról írok, csak elgondolkoztam olvasás közben.
Ez gyakran előfordul velem, mert gondolkozásra késztetett a mű.
Kerülni szeretném általánosítást, de gyakori és súlyos hibával állunk szemben, elfelejtettünk szeretni!
Eszembe jutnak régi szép emlékek amikor az utcában egyetlen televízió volt, és a szomszédok esténként odajártak szórakozni, vagy csak egyszerűen beszélgetni jöttek össze hol egyik, hol másik házban. Mondogatták is szüleink,"jobb egy jó szomszéd, mint egy testvér". A lakatlan portát is nyugodtan rá lehetett bízni, mert nem azt nézte mit vihet el, azt nézte mire van szükség.
Volt az emberekben szeretet. Tudom, most úgy érzed elcsépelt már a téma, mindenki ezzel jön, mégis kísérletet teszek, mert nagy baj van velünk emberekkel.
Túl okosak vagyunk, túl tehetségesek, túl szépek, túl csinosak...és túl szegények szeretetben.
Amikor valaki önzetlenül segítséget nyújt gyakran leértékeljük, és negatív jelzővel illetjük. Amikor valaki új próbálkozásba kezd, nem támogatjuk hanem elutasítjuk. Ha valaki szeretne a közelünkbe lenni, mert tetszik neki a társaságunk, mellőzzük.
Úgy gondolom nem így kellene egymáshoz közelednünk. Mindenki volt kezdő, tudatlan, és biztos vagyok benne szívesen fogadta a bölcsebb, tapasztaltabb társ tanácsát, közeledését. Meg kellene próbálnunk azt a szeretetet amit kapunk tovább adni. Az én képzeletemben a szeretet egy mag. Elvetem, és terem egy növényt amiben már több mag van. Azt is elvetem, és akkor még több. Ehhez nem kell semmi más csak jó talaj. Olyan alanyt találni aki befogad. Aki képes befogadni annak ki kell elégítenem kiüresedett tartályát, szeretve kell lennie, mert csak így indul be a körforgás. Akiben nincs igény a szeretetre nem tud fogadni sem, és sajnos nem tud adni sem.
Ezek a dolgok működnek. Családban is, az életben is.
Mindenkinek igénye, hogy szeressék, de nem mindegy hogyan szeretik. Törekedjünk a minőségi szeretetre. A gyermeknek legfontosabb a család, az anya, az apa szeretete. A felnőtté válónak a partner odafigyelése, az idősnek a gyermek szeretete.
Aztán ott vannak a mindennapok, amikor rá vagyunk utalva embertársainkra. Például a beteg, vagy a beteget kísérő. Mennyire megnyugszik, ha kedves a nővér, az orvos.
Mennyivel nyugodtabb a szülő, ha szeretettel várják gyermekét az iskolában, oviban.
Mennyivel lennénk szegényebbek, ha megszereznénk ezt az örömöt mindazoknak akiket szándékosan keresünk, vagy csak mellénk sodor az élet. Tápláld a magot, ne taposs rá arra akiben éppen sarjadni kezd.
Hiszem, hogy mindenki álma a nyugodt harmonikus élet.
Idézzetek fel régi meghitt estéket, kutassatok szeretett emberek után emlékeitekben, mondjátok ki mindennap a legszentebb szót: szeretlek, és tégy valami jót.
Nem nagy fáradtság, mondhatnám úgy is elemi szabály,  próbáljunk meg egymásra hangolódni!

Köszönöm a figyelmet.

2010. szeptember 7., kedd

A kórházban

Kisváros. Kisvárda Városi Kórház.
Hogyan kerültem be?
Vonattal. Egy fekete, füstös vonattal, amit mi "baktikecskének" hívtunk. Nevét a két fő állomásról kapta. Baktalórántháza, és Kisvárda között zakatolt nem túl sürven, de mindig utassal telve. Fapados volt, kormos. ha kihajoltunk az ablakon nem úsztuk meg egy, két fekete szemcse nélkül a szemünkben.
Szóval vonattal mentünk, még pedig sérv műtétre.
Vizsgálat után, egy hatalmas terembe kísértek. Ez volt a női szakasz. Nem volt külön gyerek osztály, aminek csak örülni lehetett, mivel a felnőttek engem jobban szórakoztattak mindig, mint a gyerekek. Egyedül voltam otthon a kicsi, a nővéreim nem vontak be saját játékaikba. Ezért lógtam mindig amikor tehettem, Édesanyám nyakán, akit én csak Annyának hívtam. Igen így, dupla ny-el. Mondta is sokszor, - Kinek az annya? - Az enyém, válaszoltam büszkén.
kaptam egy vaságyat, jó kemény matraccal.
Mikor annya elment, csak óvatosan közeledtem másokhoz. Ezért jó a felnőtt, mert ő rögtön ismerkedni kezd a gyerekkel. faggattak mindenről, majd kis idő múlva egy másik lány is érkezett. Még a nevére is emlékszem.
Kicsit elesettebb volt, mint én, de ugyanaz volt baja, csak ő már iskolás volt. Elsős.
Összebarátkoztunk.
Túl sokat nem tudtunk a műtétről, nem is igazán izgultam. Enni nem adtak, no az nem esett jól, de, ha álmos az ember lánya, nem számít.
Másnap csak annyira emlékszem, hogy fekszem a műtőben, és számolnom kellett, az altatás miatt. Számra raktak egy fekete maszkot, és én elszámoltam harminc hétig.
Következő élményem már az ágyamban ért, amikor hányingerem lett, és valami zöld folyadéktól szabadultam meg szájon át.
A felnőttek azt mondták éter, én ételnek gondoltam, és nem értettem, hogyan hányhatok, ha nem is ettem? Majd annya világosított fel, hogy az volt az altatószer. Kis fájdalmam is volt, és egy hatalmas vágás, amit csak tapintani tudtam, gondosan le volt ragasztva.
Joli, a másik lány, nehezebben viselte a műtétet is, az azt követő lábadozást is.
Hét napos gyógyulás után lehet majd hazamennem tudtam meg később.
Az első napok az ágynyugalom miatt elég jól teltek. A sok felnőtt közt, mi voltunk a kincs. Emlékszem egy hosszú hajú nénire, naponta többször is befontam a haját.
Mikor már lehetett mozogni, gyógyultnak éreztem magam, de hátra volt még a kapcsok eltávolítása. Rettenetesen féltem, mert mondták, hogy nem altatnak el hozzá. Én szívesebben vállaltam volna  a hányást, mint a fájdalmat.
Aztán mégis kibírtam, kilenc kapocs volt, szinte hallom a csörgést, ahogyan egy fém tálra dobálta az orvos.
Péntek volt. Már csak két nap, hétfőn lehet menni haza. Minden viziten ezt mondták, egészen eddig. Akkor azt mondta az orvos, vasárnap mehetek haza.
Látogatási nap, csak kettő volt, tehát vártam a vasárnapot.
Még ki sem nyitották a kaput, örömmel futottam a kerítéshez keresni annyát, lobogtattam a zárójelentést. Mehetek haza.
Hatalmas öröm mindkét részen, csak éppen ruhám nem volt, ugyanis nem lehetett csak pizsamát viselni.
Mit volt, mit tenni? Pizsamában vittek engem haza. Az állomás nem volt messze Kisvárdán, viszont itthon igen. Emlékszem kért az én anyukám egy biciklit, azon tolt haza.
Szerettem, és ma is szeretem a kórház illatát. Abban az időben bárki megkérdezte mi leszek? Ápolónő akartam lenni.